Generációk tolják maguk előtt a felnőtté válást

– Mióta tekintesz magadra felnőttként?

– Belecsapunk a közepébe, tetszik. Az a probléma, hogy az ember már nem igazán tudja már, mikor felnőtt, és mikor nem. Még akár 40-50 évvel ezelőtt is kapcsolódtak a felnőttséghez olyan szociális mérföldkövek, amiket ha elértünk, akkor alapvetően megkaptuk a felnőtt státuszt. Volt egy határvonal a gyermekkor és a felnőttkor között. Ez sokszor a nemi éréshez kapcsolódott, illetve a házassághoz és a szülőséghez. Ehhez gyakran társult külalakbeli változás is: kialakult a felnőtté érő gyerek hajviselete, másfajta ruhákat kezdhettek el hordani. Az elmúlt száz évben viszont elindult egy átalakulás. A szociális mérföldkövek elkezdtek kitolódni.

A gyermekvállalás ma már gyakran a harmincas éveinkre csúszik, 2023-ra a nők átlagéletkora az első gyermek születésekor 29 év, a férfiaknál még magasabb, és évről évre növekszik. Ugyanez történik az első házasságokkal is. De aki 38 évesen házasodik meg és vállal gyereket, addig nem is válik teljes értékű felnőtté? Ennél is fontosabb, hogy megváltozott a felnőttség tartalma. Ezekért az új tartalmakért részben az individualizáció, részben a pszichológia felelős. A pszichológia óriási sikereket ért el az elmúlt évszázadban, mivel sok szempontból gyarmatosítja a hétköznapi gondolkodást. Elkezdtünk pszichológiai fogalmakkal gondolkodni magunkról. Ma már nagy, közös kulturális változásokat is sokszor egyéni pszichológiai fogalmakkal magyarázunk, például amikor népek traumáiról beszélünk, vagy a magyar nép tanult tehetetlenségéről.

– És mit mond a pszichológia a felnőtté válásról?

– A felnőttség szinonimája lett az érett személyiségnek, és személyiségfejlődési modellekkel határozzák meg. Az a felnőtt, aki a pszichológiai modell szerint egészséges, és elér a pszichológiai érésének végpontjára. A „gyermekmód” negatív lesz, amikor nem tudunk ellenállni az impulzusainknak, vagy durcásak leszünk. A „felnőtt” viszont képes a benne lévő gyermeket kontrollálni, és saját maga szülőjévé válik. Ez egy magas szintű pszichés önkontrollt, érett, differenciált személyiséget vár el. Innentől a felnőtté válás nem egy elérhető pont, hanem egy folyamat. Azt mondhatom, hogy ma 40 százalékban felnőttnek tartottam magam. Ez bizonytalanságot szül, a felnőttségünkért is nap mint nap meg kell küzdenünk.

– Mindenképpen rossz gyereknek maradni?

– Az a norma, hogy egy felnőttnek felnőttként kell viselkednie. De én azt a nagyobb problémát is látom magam körül, hogy rengetegen nem tudjuk megélni a belső gyermeket. Gyönyörűen ír erről A kis herceg című regény. A két alapvető dimenzió, ami a könyv elejétől fogva ütközik, a felnőttek és a gyermekek világa. Viszont a gyermeklét a magasabb rendű, a felnőtteket dogmatikus és despotikus racionalitás jellemzi, azt kutatják, mi van, és elfeledkeztek arról, hogy mit is jelent a „levés”. A komolykodás a „felnőtt” létállapot gyakori kritikája a könyvben, ami valójában az életnek a hétköznapi, lényegtelen dolgokkal való betemetése, az inautentikus létezés szimbóluma.

Rosszul érezzük magunkat, ha nem lehetünk a kor mércéje szerint felnőttek, de mindig fel kell tennünk a kérdést: miért pont egyes viselkedéseket, érzéseket címez a kor felnőttesnek, és miért nem másokat? Itt van a kutya elásva.

– Mi ma a legnehezebb része a felnőtté válásnak?

– Az említett bizonytalanságon túl a túlzottan individualista elvárásoknak való megfelelés. A felnőttségbe csomagolva ma sokszor a szélsőséges individualizmus értékei köszönnek vissza. Azt látjuk felnőttnek, aki felelősséget tud vállalni önmagáért, és mindenkitől függetlenül tud döntéseket hozni és létezni. Ez jól hangzik, csak elfelejtődik az, hogy egy ilyen szintű függetlenséghez komoly anyagi háttér kell. Az albérletárak és az átlagkeresetek között azonban van egy iszonyat feszültség, de általában is igaz, hogy az átlag magyar keresetből lehetetlen ilyen szintű egyéni függetlenséget elérni.

Így a szociális állam megszűnésével létrejövő egyre fokozódó gazdasági szükségszerűség, hogy függünk szüleinktől fiatal korunkban, és szüleink függenek tőlünk idős korukban, jellemgyengeségként csapódik le.

– Nyugat-Európában más trendek vannak, vagy ott is hasonló problémákkal küzdenek?

– Abszolút hasonló trendek vannak. A fiatalok Nyugaton is gyakran a családjuknál élnek, „beszorulva oda”. Néha megjárják a sajtót a komikusnak tűnő perek, amikor szülők a saját otthonukból perlik ki a még harmincas éveikben is ott pecózó gyerekeiket. Az USA gazdag ország Magyarországhoz képest, de a generációk az individualista ideállal ellentétben ott is egy életen át segítik egymást. És ezzel szerintem nincs is probléma. Az emberek nem attól lettek naggyá, hogy önmagukban iszonyat jól túléltek a szavannán. A fajunk sajátja, hogy jól működünk együtt nagy, rugalmas közösségekben, aminek a legnagyobb része tradicionálisan a rokonságod.

– Van olyan, ami régebben mérföldkőnek számított, de mostanra elérhetetlen lett?

– Az anyagi függetlenség, a jogosítvány, az autó, ami a mobilitást biztosítja, és a térbeli függetlenség, a különköltözés. Ezekhez nagyon egyenlőtlen a hozzáférésünk. A magyar társadalom mára híresen nem mobilis, kis korunkban eldől, vesztesek vagy győztesek leszünk, és ebből szinte lehetetlen kitörnünk.

– Nehezebb ma felnőtté válni, mint régebben?

– Olyan szempontból biztos nehezebb, hogy régen ez automatikusan megtörtént, most meg a felnőttség egy folyamat, amivel egész életünkben küzdünk. Tulajdonképpen nem is lehet soha felnőtté válni véglegesen, mert a státuszt bármikor elveszítheted. De nem akarom idealizálni a régi kort, a tradicionális társadalmak sok szempontból elfojtották az egyént, más kérdés, hogy voltak pszichológiai előnyei, hogy nagyobb keretrendszerekhez kapcsolódtunk. Ez egy nagyon más világ, nehéz összehasonlítani. Az viszont látszik, hogy amióta mérünk mentális jólléti mutatókat, azok romlanak. Ha csak a tüneteket nézzük, akkor egy átlagos amerikai gyerek már a 80-as években annyit szorongott, mint egy gyermekpszichiátriai páciens az 50-es években. Van valami a mai szociális világban, ami a szorongás melegágyává teszi. És a felnőttségdilemma biztos nem segít ezen.

– Mi lehet ennek az oka, hogy ennyire szorongunk?

– Több gyanúsított is van. Az egyik a jövőhorizont kitágulása. A modern társadalmi-gazdasági berendezkedés egyre inkább tönkreteszi a jelenlét alapjait. A „mikor éreztük utoljára igazán boldognak magunkat?” kérdésre valószínűleg olyan pillanatok jutnak eszünkbe, amikor önfeledten nevettünk a barátainkkal, elbámészkodtunk a naplementén, vagy kikapcsolódtunk egy könyvvel. Nem a jövőn aggodalmaskodtunk vagy a múlton bánkódtunk, hanem megéltük, ami a jelenben történik velünk. Ehhez képest ma egy olyan világban élünk, ahol folyamatosan apró döntéseket kell hoznunk, és kockázatokat kell kezelnünk. Mindezt a digitális technológiák megfejelték azzal, hogy napi átlag százötvenszer ránézünk az okostelefonunkra. Ez a folyamatos ingerlés a figyelmünk szétszakadásához vezet, és ellehetetleníti a jelenre fókuszálást. A közösségi média bizonyíthatóan növeli a szorongást és a depresszióra való hajlamot. És hát ott van a modern ember elmagányosodása. Nem véletlen, hogy a túlélés esélyét egy szívroham vagy agyvérzés után leginkább az befolyásolja, hány barátunk van, és mennyire érezzük magunkat magányosnak.

– A lifelong learning segíti az embereket, vagy csak az együttélést támogatja a munkáltatókkal?

– Az én nagyapám bodnár volt, ilyen szakma meg már nem is létezik. Anyám könyvvizsgáló, ami nem szűnt meg, de ma már digitalizált egy csomó munkafolyamat, amit régen papíron csináltak, így új készségek kellenek hozzá. Mi meg már nem tudunk nem egy életen át tanulni, annyira felgyorsult a világ. A tíz legnépszerűbb mai foglalkozás húsz éve még nem is létezett. Erre lesz válasz a készségalapú oktatás. Fejlesszünk a változó környezetben is alkalmazható képességeket, mint az autonóm cselekvés, konfliktuskezelés, vagy a kritikus gondolkodás, amelyek nem függenek a folyamatosan elavuló tárgyi ismeretektől. A kritikus gondolkodás például ahhoz kell, hogy logikusan tudd kiértékelni az információt, de nem függ attól, ha az értékelt információ elavult.

Ha folyamatosan a leszakadástól való félelemben élünk és minden az elavulás állapotában van, az nem egy jó világ.

– Mit kell ma átadni a fiataloknak, hogy kritikus és felelős felnőttek legyenek?

– Azzal indítottam, hogy a felnőttségnek van egy nagyon individualizált olvasata: a felelősség önmagamért. De szerintem az igazi felelősség az, ha felelősséget tudsz vállalni másokért. A felelősség megvalósulása például az, hogy minőségi emberi kapcsolataid vannak, amelyekben kölcsönösen áldoztok egymásért. Felelős vagy a rózsádért, amit megszelídítettél, mondja bölcsen a róka, ezt lenne fontos átadni. A kritika nehéz, mert egy fájdalmas önreflexióval kezdődik, hogy átlásd, hogy amit a világról gondolsz, az egy sor előfeltételezést tartalmaz. Gyakran azt hisszük, hogy a világnak van egy természetes rendje, az emberek önzők, a felnőttek racionálisak, a nők érzelmesek. Pedig ezek általában csak a korunk, kultúránk, családunk, szűk környezetünk előítéletei, amelyek a szocializációnk során belénk épültek, és amiken keresztül összerakjuk a világot. Ha képesek vagyunk átlátni, milyen előfeltételezésekkel alkotjuk meg mi és a körülöttünk lévő emberek a világot, elértünk a kritikus gondolkodáshoz. Ez azonban fájdalmas, sokszor azt jelenti, hogy konfliktust kell vállalni szüleinkkel és addigi barátainkkal, megkérdőjelezni azt, ahogy látják a világot.