baloldal;választás;Fidesz;

Négy hónap, amely…

Pillantás a kilencedikről

amely, ha nem is rengette meg a világot – Magyarországot –, azért bizonyos tektonikus mozgásokat elindított a politikában. A rengések feltehetően június 9-cel, a választásokkal sem értek véget, így aztán a végső hatásai most még nem láthatóak, legfeljebb megjósolhatóak.

Úgy indult, február elején, hogy egy hét alatt maga alá temette a köztársasági elnököt és az igazságügyi minisztert, és úgy látszott: ez nem elég. A botrány szele megérintette a miniszterelnököt is, aki persze – szokása szerint – terelt, és erkölcsileg kimentette magát. De hiába: az ellenzék, jól látva a társadalmi felzúdulást, napirenden tartotta az ügyet, nyilván némi politikai haszonszerzés reményében is. És akkor… és akkor felbukkant Magyar Péter. Felbukkanása azonban, bármennyire is a NER sáncai mögül érkezett, a kormánypártokat gyengítette; a hangfelvétele, a hatalmi szereplők éles támadása, a belengetett kormány-buktatás, és a Fidesz-propaganda ismert, ám ezúttal működésképtelen attakjai együttesen azt ígérték: komoly bajba került Orbán. Minden abba az irányba mutatott, hogy az ellenzéknek jó lesz a lapjárása, egyértelműen lelepleződik a korrupt, saját maga között állásokat osztogató, európai pénzeket lenyúló adminisztráció, ráadásul egyértelműen a csúcsról irányítva. Az is felsejlett: a médiafölény itt már kevés lesz, a csatát a Fidesz – morálisan mindenképp – elveszítette, és ha meg is kapaszkodik a szikla szélén, a csúcstól egyre távolabb kerül. Egy pillanatig sem hihettük, hogy a februári „földmozgás” majd épp az eddigi ellenzéket fogja maga alá temetni.

Pedig, némi túlzással: ez történt. Hiába mutatta az összes előjel az ellenkezőjét, hiába hittük – reméltük – azt, hogy a tizennégy év alatt agyonmérgezett rendszer a végéhez ért, nem ez történt. A sok-sok gyurcsányozás, amely csak a Fidesz-propaganda ötlettelenségét mutatta, váratlan kanyart vett, és elkezdett működni, nem a jobb, hanem az ellenzéki oldalon. A választók tömegesen áramlottak át az új reményt kínáló szereplőhöz, és bekövetkezett az, ami végképp váratlan fordulata a magyar politikai életnek: június 9-én, voltaképpen mindkét eddig létezett oldal megbukott. Igen, Orbáné is, hiába próbál belőle kettős, sőt kétharmados győzelmet stilizálni, a valóság az, hogy a kudarc elrejthetetlenül ott van. Beszélhetnek még kétmillió szavazóról, beszélhetnek nagy sikerről, a gyászmunka láthatóan ott is elkezdődött, nem véletlenül beszélt a miniszterelnök arról, hogy sok helyen – például Budapesten - nem végezték el az arra hivatott személyek a munkát. Elbukott a baloldal is, és balgaság lenne a történteket Magyar Péterre fogni. Magyar Péter inkább csak megérezte: sem a kegyelmi botrányt, sem pedig az ő leleplező akcióit a töredezett ellenzéki oldal, amely önmagával is folyamatos harcban áll, nem tudja szavazatokra váltani.

A Tiszává duzzadt erőt sodorta az áramlat, az az áramlat, amely a rendszer hordalékait – azaz a jobb és baloldalt együttesen – partra akarta vetni. 

És ez az, amit látnunk kell, és ez az, ami eljuttatott bennünket június 9-hez – négy hónap alatt. Amely, eredendően baloldali előretörést ígért, és bukás-közeli állapotot eredményezett...