A rendszerváltás óta eltelt három és fél évtizedben minden választáson részt vettem. Kampányoltam, izgultam, veszekedtem, reménykedtem, ünnepeltem önkormányzati, parlamenti vagy államelnök-választásokon, és máig nem tudom igazán higgadtan várni az eredményt. Egy ideje már csak szavazok, nem kampányolok, mégis mintha semmi sem változott volna ezekben az évtizedekben, ugyanaz a tét most is számomra: romlik vagy javul a román-magyar viszony? Nemrég vita is volt arról az erdélyi Transtelexen, hogy van-e még létjogosultsága az etnikai politizálásnak. Elsősorban szociológusok, politológusok mondták el a véleményüket. Kértek engem is, szóljak hozzá, de még maradt bennem annyi „pártfegyelem” régebbről, hogy nem akartam megzavarni volt kollégáim kampányát. Hiszen egyrészt magam is úgy véltem kezdettől fogva, hogy egy etnikai szervezetre mindaddig szükség lesz, amíg nincsen más garanciánk az oktatási, nyelvhasználati és önkormányzati jogok gyakorlatba ültetésére, mint egy magyar érdekképviseleti szövetség jelenléte Bukarestben vagy Brüsszelben. Másrészt viszont az is igaz, hogy éppen egy ilyen szövetség fenntartása és hatékonysága kerül veszélybe, ha egy határon túli magyar szervezet egyetlen ideológia szolgálatába áll tartósan, legyen szó akár jobb-, akár baloldali eszmékről. Ezek szerint nem szabadna elválasztani a mindenfajta társadalmi egyenlőtlenség, diszkrimináció vagy intolerancia elleni fellépést a nemzeti identitásért folytatott küzdelemtől. Szóval ebben a vitában én ugyan sok mindenben egyetértek a bírálók többségével, de úgy érzem, valójában ők is inkább az utóbbi évek ideológiai kizárólagosságát kifogásolják. Amiben nyilván igazuk van, mégsem tudom azt mondani, hogy felejtsük el az etnikai politizálást.
Őszintén szólva, egykor hevesebben utasítottam volna vissza minden efféle óhajt-sóhajt, ám a minapi választások eredményei arra figyelmeztetnek, hogy a kilencvenes és kétezres évek erdélyi magyar politikájának is köszönhetően olyan mentalitásváltás történt Romániában, ami minket is az eddigi prioritások újragondolására késztet.
A magyar szövetség választási eredményei ezúttal nagyon jók, és sokszor elhangzott utólag, hogy ez az intenzív kampánynak tudható be. Erdélyből és Magyarországról sokan sokféleképpen besegítettek a kampányba. Viszont nem nagyon esett szó arról, hogy időközben az egész romániai társadalomban és ezen belül a román-magyar viszonyban is végbement egy már-már radikális változás. Ami persze bármikor visszafordítható. De legalább részben, legalább a vegyes vidékeken, legalább az önkormányzati választásokon ez a változás tette lehetővé például több magyar polgármesterjelölt győzelmét. Észre kellene vennünk, hogy valami tényleg történt az elmúlt évtizedekben. Jó is, rossz is nyilván. Jó az, hogy minden jel szerint el tudtuk oszlatni a velünk együtt élő románok félelmeit, és ma már sok román is megszavazza például egyik-másik magyar polgármestert, akik az elmúlt években megfelelőnek bizonyultak. Rossz viszont, hogy mi magunk mintha még mindig ugyanazokkal az előítéletekkel küszködnénk, mint egykor, és Erdély-szerte vissza lehetett hallani az itteni magyar politikusoktól és választóktól egyaránt azt a félelem-üzenetet, amely a magyarországi kampányt jellemezte. Félnivalónk vagy főleg féltenivalónk természetesen bőven van továbbra is, de a Nyugattal való riogatás ostobaság még akkor is, ha valóban változnia kellene az Európai Uniónak, csak – József Attilát parafrazálva – nem épp úgy, ahogy egyesek gondolják.
Ismétlem, kiváló eredményt ért el az RMDSZ, sikerült oly mértékben mozgósítani a magyar választókat, ahogy régóta nem. De ahhoz, hogy ez az eredmény tartós legyen, sürgősen fel kellene oldani a román politika főárama és a magyar politika közti ellentmondást. Nem Romániára és Magyarországra gondolok elsősorban, hanem a Románián belüli román-magyar viszonyra. Románia és Magyarország már jó ideje más úton halad, más geopolitikai szempontokra figyel, másképpen képzeli el Európát. Ez nekünk létkérdés, sokkal többet kellene róla beszélni. Most viszont még csak nem is általában a június 9-i európai választásokról szeretnék szólni, hanem csupán Romániáról, ahol szintén két választás volt egyidejűleg: az Európai Parlamentre és az önkormányzatokra is lehetett voksolni. Bőven elegendő csak a romániai eredményeket végiggondolni. Van ugyanis ebben a június 9-i történetben egy nyilvánvaló kétértelműség. Most nem a magyar szövetség kampányáról beszélek. Annak talán az a legfőbb tanulsága, hogy míg példának okáért 2008-ban még úgy szerepeltünk nagyon jól az önkormányzati és parlamenti választásokon, hogy a mostani magyarországi kormánypárt végig ellenünk kampányolt Erdélyben, most a győzelemhez tagadhatatlanul szükség volt ugyanennek a pártnak az erős támogatására. Nem tudom, hány szavazatot hozott ez a konyhára, de magam sem merném állítani, hogy nem számított. Ki-ki elgondolkozhat azon, mi történt 2008 és 2024 között.
Miközben látszólag mindannyian túl vagyunk a választásokon, az eredmények azt mutatják, továbbra is választás előtt áll Európa, hogy merre megy tovább, vagy egyáltalán mozdul-e valamerre.
Mint ahogy Romániában is van alternatíva, ez a számokból egyértelműen kiderült, bár megnyugtató fölénnyel, 50 százalék fölötti arányban győzött az úgynevezett mainstream, vagyis a szociáldemokrata-liberális koalíció, akik tizenkilenc képviselőt küldenek Brüsszelbe. Van még egy enyhén szólva eklektikus, progresszív-konzervatív szövetség, ők három mandátumot szereztek. Ott lesz viszont Brüsszelben a Szövetség a Románok Egyesüléséért, vagyis az AUR, amely hat helyet nyert, és még ez is vereség számukra, hiszen néhány hónappal ezelőtt sokkal többre taksálták őket a közvélemény-kutatások. Az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, hogy az ebből a populista és nacionalista szervezetből kivált kisebb párt, az SOS átlépi-e a küszöböt, de végül nekik is lesz két képviselőjük.
Bejutott még egy független jelölt is. Közel 6,5 százalékos eredménnyel az RMDSZ-t ezután is ketten képviselik az Európai Parlamentben, Sokat elárul Romániáról ez az összetétel, de alapjában véve hasonló vagy valamivel jobb is, mint az összeurópai arány. Erős maradt a fősodor, és továbbra is van esély az együttműködésre a román többség és a magyar kisebbség között. Persze kettőn áll a vásár. Sok mindenen múlik majd, hogy ezt az esélyt sikerül-e kihasználni. Mindenképpen fontos, hogy a meglehetősen obskúrus hátterű AUR és kistestvére, az SOS – amelynek elnök asszonya állítólag sűrűn látogatja a bukaresti orosz nagykövetséget – gyengébben szerepeltek, mint sokan jósolták. Mintha néhány évvel ezelőtt művi úton hozták volna létre ezt a pártot, hogy a kilencvenes évek ultranacionalizmusát megörökölje, aztán spontánul növekedni kezdett, majd ugyancsak mesterségesen vissza is szorították valamennyire. Persze nem annyira, hogy időnként ne lehessen, az Erdélyben is közismert román szólást idézve, „megmutatni a macskát” többek közt nekünk, magyaroknak is. Mindent összevetve, Románia EU-koncepciója, sőt, egész külpolitikája továbbra is teljesen más lesz, mint Magyarországé. Nem meglepetés, tudhattuk ezt előre.
Ami viszont nagyon jelentős szemléletváltást jelez, mint említettem már: a magyar önkormányzati jelöltek kiváló szereplése jó néhány olyan településen, ahol a románok többségben vannak, például Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen vagy Szászrégenben, illetve két román többségű megyében, Szatmárban és Marosban, ahol mind újráztak egyébként az eddigi polgármesterek vagy megyei elnökök. De van több olyan város vagy község is, amelyeknek hosszabb-rövidebb megszakítás után lett magyar polgármesterük. Mindez azt bizonyítja, hogy jóllehet időlegesen ismét megerősödött a román nacionalizmus, a vegyes lakosságú régiókban épp ellenkezőleg, megszűnőben van az a kizárólagos etnikai szemlélet, amely hajdan a romániai politikai versenyt jellemezte. Elég, ha a Maros megyei Szászrégen példáját hozom fel, ahol 19 százalék a magyarok aránya, és a regnáló polgármester, Márk Endre több mint 50 százalékkal nyert. Hasonló a helyzet Marosvásárhelyen, ahol ma már szintén kisebbségben, bár még mindig 40 százalék fölött vagyunk, és Soós Zoltán, aki függetlenként volt polgármester az elmúlt négy évben, most újrázni tudott. A megyében pedig, jóval 40 százalék alatti magyar lakossággal ugyancsak újraválasztották Péter Ferenc elnököt.
Jól kimutatható, hogy míg a magyarok veszélyérzete továbbra is működik, és az RMDSZ a kampányban folyamatosan hivatkozott is a román nacionalizmusra, elsősorban az AUR-ra, a nagy román pártok, úgy tűnik, fontosabbnak tartották jelöltjeik versenyeztetését, mint azt a magyarellenes összefogást, amely a kilencvenes években, de még a kétezres évek elején is jellemezte Erdélyt.
Az első önkormányzati választásokon, 1992 februárjában, szűk két évvel a marosvásárhelyi véres összecsapás után, úgy próbáltunk polgármestert választani, hogy az RMDSZ indított egy saját jelöltet, és mert precedens volt arra, hogy a bíróság jelölteket törölt az 1990-es parlamenti választási listákról, függetlenként indítottuk egy másik jelöltet is a biztonság okáért. Akkor még többségben voltunk a városban, és ráadásul hallatlanul szolidárisak voltak a magyar választók. Amitől féltünk, bekövetkezett. A bíróság helyt adott egy ultranacionalista román szervezet óvásának, és törölte az RMDSZ-jelöltet. De mint az egyszeri zenebohócnak, volt másik „hangszerünk”: maradt a független jelölt, akit az akkor még kétfordulós választás első fordulójában elsöprő többséggel meg is választottak a magyarok. Csakhogy őt meg visszaléptették még a beiktatása előtt azzal a váddal, hogy a jelöléséhez szükséges aláírások egy része nem felel meg a törvényes előírásoknak, és ha nem lép vissza, bűnügyi eljárás indul ellene. Így éltünk akkoriban. Kilátástalannak tetsző küzdelembe kezdtünk a kulisszák mögött, hogy ne második fordulóra kerüljön sor a megmaradt román jelöltekkel, hanem írjon ki a kormány új választásokat. Végül egy román újságíró segítségével bizonyítékokat szereztünk, hogy a törvényes előírásokat megszegve több száz falusi lakosnak adott ideiglenes tartózkodási engedélyt az egyik rendőrtiszt a választások idejére, így próbálták befolyásolni az eredményt. Ezekkel a bizonyítékokkal a kezünkben sikerült kikényszeríteni az új választásokat, és immár egy harmadik jelölttel nyertünk is. Olyan volt az egész, mint egy rossz krimi, amelynek az igazi szerzőjére sohasem derült fény.
Hallgatom időnként, ahogy sóhajtoznak jóval fiatalabb politikus barátaim, hogy milyen nehéz ma a helyzet. Egyszer majd részletesen elmesélem ezt a régi választási történetet. Messziről indultunk. Volt azóta jó is, rossz is persze, Marosvásárhely ma sem a nyugalom szigete, de egy biztos: a románokat – egyelőre, mert ki tudja, mit hoz a holnap – már nem olyan könnyű a magyarok ellen fordítani itt sem. Nem is sikerült ezúttal. Azt kell mondanom kissé cinikusan, de őszinte elégtétellel, hogy ma már a román pártok is jobban félnek egy Nyugat-ellenes, oroszbarát román versenytárstól, mint a velük együtt élő magyaroktól. Hogy fordítva igaz-e ez? Nem biztos. Az viszont biztos, hogy például azokon a településeken vagy megyékben, amelyeket az imént említettem, valószínűleg sorra veszítettünk volna, ha több jelölt helyett egyetlenegyre szavaznak a románok, akárcsak hajdan. Csakhogy azóta változott a viszony, már a kilencvenes évek második felétől oldódott a feszültség, és lassan-lassan meg tudtuk győzni a partnereinket, különösen az önkormányzatokban, hogy ugyanazokért a célokért dolgozunk. Tudom, nem ilyen egyszerű ez az egész. Különösen az utóbbi években, amióta enyhén szólva elbizonytalanodott az erdélyi magyar közvélekedés is, és amikor a nyugati minták szóba kerülnek, zavarosnál zavarosabb teóriákkal találkozik az ember nem csak az utcán, hanem a sajtóban is. De a legutóbbi választások mégis azt bizonyítják, hogy mindenképpen van remény Erdélyben. Politikusi szóhasználattal: van jövő. Ha el nem rontják azok, akik nem értik meg, hogy alternatíva több is van talán, de esély csak egy: az európai – vagy legalább kelet-közép-európai – sorsközösség vállalása.
