A júniusi választás erőteljesen visszaigazolta azt a keserves tényt, hogy Magyarországon nincsenek valódi, európai értelemben vett pártok. Ezt ugyan már régóta lehetett sejteni, vagy akár tudni is, de eddig olyan drasztikusan nem tárult fel a hazai közvélemény előtt, hogy meg kellett volna írni a magyar pártrendszer nekrológját.
Az idei választás viszont már nem ad más lehetőséget, mint annak felmutatását, hogy a látszatdemokrácia látszatpártokat szült. A magyar politika a 2010-es választások és az azt követő törvényhozási ciklus óta nem a demokratikus rendszer kiépítése, hanem a „távol-keleti” eltorzítása irányában mozdult el, és már elérte az abszurditás határát. Az európai típusú párt alapdefiníciója szerint a mozgalmi párt és stratégiai párt együttese: csak az a valódi párt, amelyik sikeresen meg tudja szólítani az embereket, és a mindenkori gondokra érdemi stratégiai választ ígér. A jelenlegi magyar pártok egyik követelménynek sem felelnek meg.
A Fidesz, az uralkodó pártszerű intézmény minden jogi, hatalmi és pénzügyi eszközt bedobott a júniusi választások eredményének befolyásolására és a lakosság félrevezetésére, és ezzel teljesen feltárta a hazai pártrendszer gyengeségét, majd kiprovokálta a nekrológját. Ahogy az elhúzódó viták is bizonyítják, már a Rogán-féle propaganda minisztérium se működik hatékonyan, hiszen Fidesz gyenge szereplésével a választási vita is mindinkább átkerül a politológusok profiljából a humoristákéba. Ezért aratott nagy sikert a köztévé vitájában a politikusok közé becsempészett humorista. Igaz, a kisebb-nagyobb pártok vezetői néha még nála is nevetségesebb dolgokat szoktak mondani, sőt ígérgetni.
A nagy európai pártrendszerek európai parlamenti frakciói már évek óta nagy zavarban vannak a magyar pártok jellegét és befogadhatóságát illetően. A leglátványosabb kudarc az EP-ben a Fidesz nevű hatalmi képződményt érte: már az előző ciklusban kiutálták a néppártiak, az új ciklusban pedig egyelőre egyetlen uniós pártfrakció sem akarja befogadni. Most éppen egyedül bolyong a pártok közötti sivatagban az ígéretek földje felé. Ígérni még tud, csak egyre kevesebb rá a vevő. Ám a kisebb pártok is hasonló módon bolyonganak az általuk elképzelt világban, és megpróbálják legalább maguknak bemagyarázni, hogy a választási kudarc után siker a még megmaradt néhány helyi pozíciójuk.
A júniusi választás ugyanakkor bemutatta a nemzedékek – leginkább a „fiatalok” és az „öregek” - éles szétválását, körben a tétovázó középkorúak széles mezőnyével. Az „öregek” még inkább a politikai emlékezetük, a tehetetlenségi erő rabjai, míg a „fiatalok” nagy része már hallani sem akar a mai pártokról, így az óbaloldalról sem. A fiatalság a hitelét vesztett üres ígérgetés helyett inkább kifelé tekint, mert „szerte nézett s nem lelé honját a hazában”. Bár arról még nincsenek megbízható felmérések, hogy egy-egy önimádó Orbán vagy Gyurcsány nyilatkozat után hány fiatal csomagol.
A legjobb esetben a fiatalok - és jórészt a középkorúak is - abban bíznak, hogy ezek a pártszerű alakulatok kihalnak, mint a mamut, és újak jönnek helyettük, igy lesz még egyszer nálunk is euró és európai típusú pártrendszer is. Olyan alakulatok, amelyeknek van mondanivalójuk számukra, mert nemcsak ábrándosan torz múltképük, hanem dinamikus jövőképük is van. A negyvenen aluliak többsége keres, de még nem talál „készen” pártot: erről a vajúdási folyamatról, a „múlt eltörléséről” szól a következő fél év.
A legutóbbi választási adatok az álpártok teljes csődjéről árulkodnak. Az unalom már elsöpörte a kicsiket, de elemi felháborodás még csak marginalizálta a nagyobbacskákat. A pártrendszer nekrológját a leglátványosabban azok a nyertes ellenzéki politikusok mondták el, akik az önkormányzati választásokon nem az eredeti pártjuk lobogója alatt vonultak fel és szervezték meg a kampányukat, hanem a saját sikereikre hivatkoztak, mert nem akarták kockáztatni a sikert a hitelvesztett pártok felemlegetésével. Így óriási volt a kontraszt ezeken a helyeken a jól teljesítő politikusok nagy támogatottsága és a (korábbi) pártjaik gyenge szereplése között, ahogy Karácsony Gergely is a sokszorosát kapta az őt „támogató” pártok szavazatainak. Erről szól az a mondás, hogy ments meg, isten a barátaimtól, az ellenfeleimmel magam is elbánok.
A választás nem igazolta vissza az óbaloldal önértékelését és várakozását, de a főváros és a vidék meghasonlottságát sem; csak a pártok ellustulását és mondanivalójának hiányát. Kiderült, hogy a vidék is mozgósítható, ha partnernek tekintik és megszólítják az embereket. A főbűn tehát a pártjellegű alakzatok elkényelmesedése és parlamenti öncsodálata, a „hiszen mi mindig mindent vitézül megmondtunk a parlamentben” sekély önigazolása.
Igaz, hogy hosszú út vezetett az ellenzéki pártok lebénulásához, mivel 2010 óta a Fidesz az értelmes és hatékony politizálás minden feltételét lerombolta, de ettől még az ellenzékieknek nem kellene jól érezni magukat a tehetetlenség állapotában, hanem már régen el kellett volna jutni az önkritika csodatevő hatásáig. A komoly politikai kezdeményezések és ütközések helyett a mai pártrendszer már a nevetségesség és az abszurd, a sok ellentmondást hordozó politikai kijelentések és teóriák irányában mozdul el. A Fidesz moloch persze ebben is élenjár. Az óbaloldali pártok most öncsalásként a visszalendülő inga hatást emlegetik, de a lakosság húsz éves keserves türelme után ez is csak a humoristák mondandóját gazdagítja.
2024 második félévében az Orbán-kormány egyszerre lesz átmenetileg az uniós elnökség magas szerepkörében és tartósan az EU szégyenpadján. Ez egy történelmileg adott keltetőhely az új pártrendszer kialakítására, de egyelőre csak a Tisza párt indult el ebben a versenyben. Igaz, a nemzetközi és hazai mezőnyben még sok meglepetés várható. A kispártok eltűnése a nagyobbacska, ódivatú ellenzéki pártok jövőjét is mutatja az eljelentéktelenedés kínos folyamatában.
A látszatpártrendszer választási összeomlása után az MSZP azonban csak halkan jajgat és csodára vár, a DK pedig hangosan háborog, mivel úgy döntött, hogy minden látványos kudarc dacára megmarad az önképénél, az ellenzék vezető pártja titulusnál, amig csak az utolsó szavazója is el nem tűnik. A „folytatjuk” jelszava tiszta cinizmus, azt üzeni, hogy bármilyen rosszul teljesítünk is, a pozícióinkhoz mégis ragaszkodunk. Pedig az óbaloldal már megtanulhatta volna, hogy „elvész, aki a múltnak él”. Márpedig a múltba tekintő, az Európai Unió kortárs világából kisodródó óbaloldal nem képes a mai világban sikeresen politizálni.
Két forgatókönyv rajzolódik ki a jelenlegi szituációban: a hosszú tehetetlenkedés és a gyors váltás szcenáriója. Manapság az előbbi tűnik valószínűnek, holott február óta csak a meglepetés a természetes. Orbán még a soros elnökség átvétele előtt sorra kapta a pofonokat, a súlyos büntetéseket az uniós intézményektől és pártoktól, és biztosra vehetjük, hogy ez a kurzus fog folytatódni, csak erőteljesebben a magyar uniós elnökség alatt is. Orbán ezt már előre is „ördögi” összeesküvésnek minősítette, de valójában ez az „ördögűzés” még látványosabb kudarc lesz az orbáni oligarcháknak, mert a globális politikai banditákról szóló Magnitsky-törvény alapján egy alapos vagyonvizsgálat esetükben akár egy politikai menedékjog kéréssel is végződhet, mondjuk a távoli és lakályos Észak-Koreában.
A magyar lakosság nagyon erőteljes mozgósításon ment át február óta, és ezek után a magyar pártrendszer látványos csődje a júniusi választásokon megrázó élmény volt a választópolgárok nagy része - főleg a fiatalok - számára. Az év második fele is tele lesz nagy meglepetésekkel, jelentős elmozdulással - a fokozódó népharag nyomán - a Pató Pál szcenáriótól a Talpra magyar szcenárióig, mégpedig a politikai spektrum mindkét oldalán.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.