A 2012-es londoni olimpia jut eszembe, amikor egygólos izlandi vezetésnél, pár másodperccel a vége előtt ők dobhattak hétméterest. Ha bemegy – márpedig miért ne menne be, hiszen az egyik legrutinosabb izlandi, Gudjonsson vette kezébe a labdát –, akkor búcsút inthetünk az elődöntőnek, pedig kimondottan jól játszottunk, vezettünk is nem kevéssel. Aki látta, tényleg nem felejti el: Fazekas Nándi kivédte, a labda mintegy varázsütésre Császárhoz pattant, majd három gyors passz után az akkor még csak huszonnégy éves Lékaihoz került, aki bevágta. A kétszeri hosszabbítás után pedig továbbmentünk.
Ebből is látszik, hogy a sport és a véletlen olykor szinonima is lehet, vagy más szóval, olykor még egy profi dramaturg is felkötheti a gatyáját, ha meccset néz.
Jómagam is más cikket fogalmaztam a null-nullás döntetlennél, a cseppet sem meggyőző első félidő után, megint másat Varga Barnabás sérülés után, és egészen másat a 100. percben esett gól után, ami életben tartja a továbbjutás reményeit.
Most még nem tudni, milyen lesz a mérleg a mostani Eb után, de az már világos, hogy az első két meccsen a valóság adott leckéket nekünk. Mi, drukkerek és kívülállók pedig nem ehhez vagyunk szoktatva. Sem fociban, sem politikában. Emlékezzenek csak vissza azokra az időkre, amikor diadalnak, átmeneti kisiklásnak nevezték a magyar focit hosszú évekig eluraló kilátástalanságot, az egyre nagyobb és fájóbb vereségeket. Akkor sem volt divat arról beszélni, hogy mi a valós értéke a válogatottnak és hol tartunk a világhoz képest. Nekünk higgyetek, és ne a szemeteknek – ez volt a jelszó. Mint ahogy ez a jelszó évek óta a kormány politikájában is. Nem csoda hát, ha torz kép alakul ki a hívőkben, hamis remények és vak illúziók, és így nem tudják a helyén kezelni a „csalódást”, csak az indulat lesz egyre nagyobb, holott csak annyi történt, hogy két jobb és előrébb jegyzett csapattal szemben most nem sikerült a bravúr. Kijött a papírforma. Ahogy Nyugatot sem érjük utol, hiába harangozzák be rendre.
A valóság más pályán játszik.
Az utolsó percben esett gólnak szívből örülünk. A kitartás, a hit, a végül győzedelmeskedő akarat csodája igenis megérdemli, hogy kalapot emeljünk előtte. Persze még kell némi (nem kevés) szerencse, mert nem a mi kezünkben van a sorsunk. Jó lenne ezt is annak látni, ami, és nem eladni földöntúli diadalnak. Ahogy a nagy európai, politikai magányosságunkat és próbálják zseniális taktikának, embert próbáló küzdelemnek montírozni. Nem az. És nem is lesz az. Azon a pályán mi játszunk magunk ellen.
Talán azért is érdemes örülni ennek a felmentő gólnak, mert legalább addig sem kell ostobaságokat olvasnunk a németek „rózsaszín” mezéről meg a válogatottjuk „migráns” játékosairól (mintha mi nem éltünk volna hasonló lehetőségekkel), és arról, hogy a pályán kívüli fontos csatákat bezzeg mi nyertük. Értsd: gender elleni harc, bevándorlás elleni harc, minden elleni harc. Egy szó mint száz: a gyepen még lehet utolsó percben eső gólban reménykedni, a politikában ilyen csoda nem nagyon vár ránk.