Félbehagyott sorsok - Tallér Edinával a Jóemberekről

Új regényében egy átlagos, 50 év körüli budapesti pár, Margit és Dénes autója lerobban Jakabszálláson, miközben Kiskunhalasra tartanak, hogy kiürítsék a nő anyjának lakását, aki nemrég halt meg. Ez a váratlan esemény elindít egy lavinát, gyakorlatilag megváltoztatja az életüket. Történt önnel hasonló, hogy egy látszólag jelentéktelen mozzanat felforgatott mindent?

Nem emlékszem ilyesmire, bár ha jobban belegondolok, a sors alakulásában elég erőteljesen benne vannak a véletlenek. Például megismerkedni valakivel véletlenül, aztán leélni vele egy egész életet. A regényben szereplők sorsát viszont azért tudja ennyire befolyásolni egy nem várt esemény, mert a legtöbbjük gyenge vagy lusta ahhoz, hogy kézbe vegye az irányítást. Az pedig életszerű, könnyen megtörténhet, hogy egy középosztálybeli, értelmiségi család egy 17 éves Opellel lerobban vasárnap este, és nincs pénzük autómentőre. Bár a regényben egy csipetnyi önéletrajzi momentum sincs, az Opelt mégis a sajátunk emlékére írtam bele a sztoriba. A miénk sosem hagyott cserben minket, sőt! Amikor betöltötte a 17. életévét, bekerült a Másik Produkció nevű színházi csapatunkba Másik Kocsi néven, és még több mint egy évig szállította a színház cuccait. Egyébként én semmit nem értek az autókhoz, a regényben az ehhez kapcsolódó részeket átnézettem olyanokkal, akik viszont igen.

Ha már a kor!… A regény kétségtelenül legtitokzatosabb, legmisztikusabb figurái a két öregasszony, akik soha nem válnak szét.

Eredetileg arra szolgált volna a titokzatosságuk és furcsaságuk, hogy fokozzák a feszültséget, ugyanis a történetírás elején még úgy terveztem, hogy ez egy horrorszerű regény lesz. Az lett volna a funkciójuk ezeknek a karaktereknek, hogy félelmetesen előrevetítsék: itt majd mindjárt vér fog folyni. De ahogy egyre beljebb mentem a karakterek történeteiben, izgalmasabbnak tűnt, ha inkább elhagyom ezt a tervet, és a szereplők sorsára koncentrálok. Ez a koncepció jobban illett ahhoz, amit valójában el akarok mesélni a Jóemberekkel. Másrészt nagyobb volt a kihívás is: reálisnak tűnő történetbe beilleszteni furcsa öregasszonyokat, akiket aztán a sorsuk tesz teljesen hihetővé, élővé és szerethetővé. A majdnem száz évet felölelő sorsukra pedig valójában azért volt szükség a regényben, hogy valahogy, nem túl didaktikusan, a homokhátság elmúlt évtizedeiről is tudjak mesélni.

Miért tartotta ezt fontosnak?

Legelőször is azért, mert innen származom. Kiskunhalason születtem, az életem első tizennyolc évét ezen a környéken töltöttem. Ma már nagyon ritkán járunk a szülővárosomban, havonta-kéthavonta egyszer. Amikor ott vagyok, sokkal élesebben látom a változásokat, hogyan alakul át vagy épül le a természet, és hogyan változnak közben az emberek is. Elöregednek a települések, egyre kevesebb a fiatal, bár amióta az eszemet tudom, mindig ez volt az egyik fő problémája a vidéknek. Én úgy látom, hogy a vidék–Budapest szakadék folyamatosan mélyül sok tényező miatt. Vannak dolgok, amelyeken az egyén nem tud változtatni, azokat most hagyjuk. De van, amiken viszont igen. Például, ha igyekszik lebontani a saját gondolkodásában a sztereotípiákat, az elő­ítéleteket. Nem lehet mindet, persze, nem is kell. De törekedni azért érdemes.
A másik, amiben szerintem mindenki felelős, az az egymás közötti kapcsolódás minősége, kommunikáció, bánásmód. Egészen a legfelszínesebb dolgoktól elindulva a mélyebb rétegekig. Felelősséget kell vállalni azért, ahogyan egymással és magunkkal bánunk.

Meghatározó szereplője a regénynek az időjárás is. A sorsfordító események néhány szokatlanul meleg novemberi napon játszódnak, és ezt rendre szóvá is teszik a szereplők. Foglalkoztatja a klímaváltozás kérdése? Vagy inkább az, hogyan hatnak ezek a furcsa jelenségek az emberek viselkedésére?

A homokhátság térségében, akárcsak máshol, nemcsak a vidék leszakadása érhető tetten, de látványos az elsivatagosodás is a klímaváltozás miatt. Nem vagyok szakember, és biztosan dolgoznak a megoldáson azok, akiknek ez a dolguk, de ebből most nem sok minden látszik, csak a hanyatlás. A klímaszorongás tudatosan van benne a történetben, és elképzelhető, hogy ha valaki tíz év múlva olvassa, már nem is lesz szokatlan a novemberi tavasz. És igen, az időjárás is megbolondul, a szereplőim is mind kicsit hülyék, de ezzel együtt én ezeket a jóembereket szerethetővé akartam tenni. Még akkor is, illetve annak ellenére, ha többségük nem jól reagál a kihívásokra, és folyton csak többet akarnak maguknak, nem jobbat.

Margitra különösen jellemző, hogy állandóan többre vágyik, miközben valójában nem történnek vele nagy dolgok, nincsenek igazán céljai, társas magányban éli az életét a férjével, és a többi szereplőre is jellemző egyfajta elakadás. Miért éppen ilyen életutakat akart megmutatni?

Szerintem tele van a világ félbehagyott, túl korán feladott sorsokkal. A javítás, korrigálás igénye helyett a feladás, elhagyás és az új utáni vágy dominál. A fejlődés helyett folyton csak a gyarapodás a fontos. Gyakori jelenségnek látom, hogy az emberek nem viszik végig a sorsukat, félbehagyják, egyszerűen belevágnak egy másikba, hátha attól többet kapnak. Útközben pedig sorra leolvad róluk a szenvedély, hit, cél, álom, minden fontos dolog, ami a fejlődéshez szükséges lenne. Végül beilleszkednek a gépezetbe, abba a rendszerbe, ami évtizedek óta, azóta biztosan, amióta én élek, működik ebben az országban. Szerintem nem történt meg még a rendszerváltás, legalábbis a fejekben biztosan nem.

Van mindezzel kapcsolatban felelőssége?

Nekem, mint az ötvenes generáció egyik tagjának, mindenképp van. Csak a magam nevében beszélhetek, a többieknek maximum felhívhatom a figyelmét udvariasan, hogy én ezt gondolom. Szerintem felelősek vagyunk a szociális kapcsolatainkért, hogyan törődünk (vagy nem) az öregeinkkel, a gyerekeinkkel, egymással, magunkkal. Az önfeláldozás nem feltétlenül jelent önfeladást, sőt. A fejlődés szempontjából fontosnak tartom megtapasztalni időnként, milyen a saját érdekeinket, vágyainkat mások mögé tenni. Nagyszerű példák vannak azért erre, csak az önfeláldozás természetéből adódóan csendes vagy halk szavú.

Úgy tűnik, Margit sorsában megjelenik az a probléma is, amiről mostanában sokat hallunk, miszerint a nők ötvenhez közeledve láthatatlanná válnak, már nem számítanak kívánatosnak a párkapcsolatukban, és a munkaerőpiacon is könnyen lecserélhetők.

A Jóemberekben nincs női és férfisors, emberi sorsok vannak. Szerintem ideje van most már annak is, hogy a történeteket olyan nézőpontokból is elmeséljük, amelyek nem azt szálazzák ki, miben nehezebb és más a nők és/vagy a férfiak sorsa, hanem miben és mennyiben ugyanaz a felelősségük, ha rosszul döntenek vagy elhagyják magukat. Margit nem átlátszó, hanem hiányzik belőle az állhatatosság és felelősségvállalás. Élete során sokszor feladja önmagát, éppen azzal, hogy neki semmi sem elég jó, pedig nincs elnyomva jobban, mint amennyire el van nyomva ebben a társadalomban bármelyik férfitársa. Például a férje, Dénes egy pánikbeteg földrajztanár, aki igazából egykor még világutazó akart lenni, és jelenleg épp a felesége az, akitől fuldoklik. Szerintem a mi generációnk egyrészt társadalmi okok miatt válik láthatatlanná, másrészt pedig mert kiradírozza saját magát, és kényelmes, biztonságos, a rendszer által már jól bejáratott megoldásokban keresi az érvényesülést.

Dénes többször reflektál arra, milyen szerencse, hogy nekik nincs gyerekük. Nincs köze ennek ahhoz, hogy ők végül együtt és külön is magányosan élnek?

Az ő gyerektelenségük metaforája annak, hogy nem vállalnak felelősséget. Jelenleg az önfeláldozás nem menő, holott a személyiségfejlődéshez az önfeláldozás, a veszély vállalása is szükséges. Önmegvalósítani csak az az ember tud, aki olykor önfeláldozó, mert ő ismeri magát. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy szerintem minden család vállaljon gyereket. Engem kifejezetten idegesít, hogy egyáltalán beszélni kell arról, ki miért akar vagy nem akar gyereket.

A mindig többet akarás és közben a célok feladása egyfajta civilizációs betegség, ami szükségszerűen magányhoz vezet?

Ha az ember nem hűséges a saját vágyaihoz, félbehagyja a dolgokat, lenyeli a problémákat, elmenekül, rendszeresen hazudik, akkor előbb-utóbb fulladozni kezd ezektől. Megfulladni pedig egyedül szoktunk. A halál magányos dolog. Az, hogy mindig többet akarunk, a gyarapodás állandó vágya, civilizációs betegség. Legyen több pénz, legyen több ruha, együnk még egy kicsit, utána fogyókúrázzunk, menjünk el kocsival a konditerembe, és ott fussunk. A több az nem minőség.

És közben igyunk is! Olvasni is sok, mennyi alkoholt fogyasztanak a könyvben!

Margit és Dénes nem alapítottak igazi családot, és egy nem várt krízishelyzetben úgy viselkednek, mint az 50 éves tinédzserek, buliznak és isznak. És isznak a vidékiek is. A szocializmusban, amikor elvették a parasztok földjét, nem maradt felelősség, nem maradt miért fegyelmezettnek lenni. A fű nő magától is, a többit megoldja a párt. Elvették az emberek képességét és a lehetőséget, hogy felelősséget vállaljanak. Szerintem a regényemben nem isznak többet a karakterek, mint egyes helyeken egyes emberek a valóságban.

+1 KÉRDÉS
Említette, hogy eredetileg kacérkodott, hogy horror műfajban írja meg a regényt. Vannak ilyen ambíciói a jövőre nézve?

Valószínűleg a horror lesz az utolsó, amiben kipróbálom magam, de persze, még az is lehet. A következő munkám egy színpadi mű lesz, Az ember, aki mindent tud. És izgalmas játék lehetne megírni egy romantikus vagy erotikus regényt úgy, hogy minden elemét hozza a zsánernek, de ne csöpögjön, érvényes történet maradjon.