Nagyjából ezerkétszáz napja vizsgálja a Nemzeti Védelmi Szolgálat (NVSz), hogy az egészségügyi dolgozók kérnek-e és/vagy elfogadnak-e hálapénzt. Teszi ezt az NVSZ azt követően, hogy a magyarokat tájékoztatták a hálapénz bűnös voltáról. Mint arról Danó Anna június 25-én megjelent cikkében írt, a szervezet már mintegy 250 egészségügyi dolgozó ellen kezdeményezett eljárást vesztegetés elfogadása miatt. Azaz 4-5 naponta derült fény 1-1 esetre.
Ez bizony sok egy olyan hivatás esetén, mely jórészt a bizalomra épül. Mert az nem kérdés, hogy a hálapénz rossz. Rossz volt korábban, mert rendszerszintűvé vált, rossz mindmáig, mert a hivatás elveivel ütközik, és rossz, mert szakmai szempontokon kívüli érdekeltséggel befolyásolja a szakmai döntéseket. Rossz, mert ott szül igazságtalanságot a betegek anyagi helyzetének függvényében, ahol a szolidaritás elvének kellene érvényesülnie. Sőt még tovább is lehetne sorolni a hálapénz rossz következményeit, de megtették ezt már többen és sokszor, maguk a törvényalkotók is.
Amiről azonban kevés szó esett, az a hálapénz adásához és elfogadásához vezető okok feltárása és kezelése. Az utóbbival kezdve és egyszerűsítve: az ember olyan, hogy meglévő vagyonától függetlenül szeret kapni és szerezni. Ajándékot, tisztes fizetést, jószágot, pénzt, akár számolatlanul. Legyen az kétszáz forint, kétezer, két millió, vagy két milliárd. Annyi, amennyiből futja egy étkezésre, egy lakbérre, egy repülőre vagy egy jachtra.
De mi indít egy beteget arra, hogy önként vagy kényszer hatására hálapénzt adjon? Napjainkban mindenekelőtt a közfinanszírozott egészségügyre jellemző hiánygazdaság.
Azaz várni kell az orvoshoz való bejutásra, a vizsgálatokra, a kezelésekre. A várakozás itt nem órákat vagy napokat, de heteket, hónapokat, néha éves nagyságrendet jelent. Ezt szeretnék lerövidíteni, kiváltani a hálapénzzel. És mindenekelőtt azt is szeretnék a betegek, hogy bajukat szakszerűen állapítsák meg és gyógyítsák meg a megfelelő személyek, az erre leginkább alkalmas eszközökkel és módon.
És itt kell figyelemmel lennünk arra, hogy természetesen hatalmas tudásbeli szakadék van a beteg és az egészségügyi dolgozók között a betegségek és kezelések tekintetében. Hiszen a beteg nem tanulta a végbélrákot, mint ahogy a sebész sem ért a repülőgépvezetéshez.
Marad tehát a bizalom. A bizalom abban, hogy a szakmai szervezetek, a hatóságok úgy ellenőrzik az egészségügyi szolgáltatókat, hogy a szolgáltatások minősége bizonyosan megfelelő legyen. Mint egy szigorúan ellenőrzött gyorsétteremben, ahol nem adunk a kiszolgálónak borravalót, hiszen ezzel sem a jó ízt, sem a mennyiséget, sem a kiszolgálás gyorsaságát nem tudjuk befolyásolni. Ámde az egészségügyben napjainkban nincs minőségbiztosítás, ezért a kedves vevő, azaz a beteg akár azt is hiheti, hogy csak hálapénzzel biztosíthatja magának a megfelelő ellátást.
Ezt ma már nem teheti meg az állami egészségügyben, viszont jogszerűen vásárolhat a fizetős szolgáltatóknál, és ha teheti, meg is teszi. Talán drágábban, mint korábban a hálapénzzel, de legalább ebből is lesz az államunknak adóbevétele. Igaz, hogy a fizetős szolgáltatóknál nem kapható minden, ott sem működik minőségbiztosítás, de sokan hiszik, hogy amit maguk vásárolnak, az jó. A hit pedig – tudjuk – hegyeket mozgat meg.
Tehát nem az az egyetlen feladat, hogy harcolni kell a hálapénz ellen, hanem ki is kell építeni a bizalmat a közfinanszírozott egészségügy szolgáltatásai iránt.
A szerző sebész főorvos.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.