Példátlan sokk alá került Franciaország, amikor a 2002-es elnökválasztáson Jacques Chirac mögött a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen jutott a második fordulóba. Nemzeti mozgalom indult a kirekesztés, a gyűlöletkeltés ellen, a két forduló között országszerte milliók tüntettek a demokratikus Franciaországért.
A parlamenti választás vasárnapi első fordulója nem is illusztrálhatná hitelesebben, hogy az eltelt bő két évtized alatt mennyire átalakult a francia társadalom. Mára a szélsőjobb általánosan elfogadottá vált, még a nácivadászként ismert Serge Klarsfeld is azt mondta, Marine Le Pen pártjára voksol. A Nemzeti Tömörülés (RN) nagy fölénnyel végzett az élen, több mint kétszer annyian voksoltak rá, mint a legutóbbi, 2022-es parlamenti választás idején. Az ország politikai térképe a populisták nagy fölényét mutatja, a magyar választási rendszerben a RN kétharmadhoz közeli eredményt érhetett volna el.
Tény, Marine Le Pen mérsékeltebb, pragmatikusabb politikát folytat apjánál, szakított a harcias euroszkepticizmussal, a szélsőségesen bevándorlásellenes retorikával; a RN a Jean-Marie Le Pen által alapított Nemzeti Front enyhébb változata, kormányfőjelöltje, a fiatal Jordan Bardella pedig maga is bevándorló gyökerekkel rendelkezik. Ám mégis aggasztó jövőképet jelent, ha egy uniós tagállamban a szélsőjobb kerül többségbe. Mi lesz az európai értékekkel, a demokráciával, a jogállamisággal, megindulhat-e egy beláthatatlan következményekkel járó dominóeffektus az EU-ban?
A parlamenti választást sok francia egyfajta népszavazásként fogta fel Macron elnökről. Ezért is volt a legmagasabb a részvétel 1997 óta. Az államfő népszerűtlensége, állandó, sokak által irritálónak tartott médiajelenléte, a népszerűtlen nyugdíjreform elfogadása most visszaütött. Ugyanakkor a július 7-i második fordulót is egy referendumként kellene felfogni: össze kellene fogniuk a demokratikus erőknek, hogy ne szerezzen abszolút többséget a RN, hiszen nem csak Franciaország, hanem Európa jövője is a tét.