Leginkább azért nem, mert New Orleans zabolázatlan bennszülöttjének rövid élete tele volt erőszakkal, kábítószerrel, fegyverrel és törvénysértéssel. Ezért aztán meglehetősen barátságtalanul bánt vele a történelem.
Pedig a vad Williams 1957 és 1959 között olyan kitörölhetetlen klasszikusokat írt és rögzített, mint a Slow Down, a Dizzy Miss Lizzy, a Bad Boy, a She Said Yeah. Az utóbbit a Rolling Stones beatesítette negyedik albumán, az Out Of Our Headsen 1965-ben. Ugyanabban az évben a Dizzy Miss Lizzy a Beatles legjellegzetesebb felvételeinek, már-már alapműveinek egyike lett, miután a mesés liverpooli négyes feldolgozta a Slow Downt (1964-ben) és a Bad Boyt is (1965-ben). Williams Slow Down (A oldal), Dizzy Miss Lizzy (B) kombóját minden idők legjobb kislemezei között tartják nyilván a rock and roll historikusai.
A brit hódítók nem adaptálták, de Larry Williams remekei közé tartozott mindenekelőtt a Bony Moronie, továbbá a High School Dance, a You Bug Me Baby, és a Just Because. Kiadója, a Specialty Records nem egyszer milliós eladásokra lehetett büszke, és persze gazdagíthatta nemcsak archívumát, hanem a trezorjait is. A Just Because-t eredetileg Lloyd Price énekelte, s egyáltalán, ő találta ki: rockosítja egy közismert ária motívumait Giuseppe Verdi Rigolettójából. (Olyan jól sikerült neki, hogy utóbb John Lennon is adaptálta a számot.) Aztán elhűlve tapasztalta: ötletét Williams szintén hasznosította, mivel a fenegyerek egy ideig nála lakott, és tanúja volt, hogy Price korongjáért Baltimore-ban meg Washingtonban „kifosztják” a lemezboltokat. Los Angelesben már azzal állt elő: övé a szám. S – hiszik vagy sem – hittek neki...
A rendőrök kevésbé. Williamst 1959-ben letartóztatták, és 1960-ban elítélték kábítószer-terjesztésért, valamint illegális fegyvertartásért. Márpedig kívül maradókként is tisztában vagyunk vele: „A börtön ablakába soha nem süt be a nap, / az évek tovaszállnak, mint egy múló pillanat…” Jó barátja, Little Richard sokáig csak a beszélőn találkozott vele, aztán a hatvanas évek közepén megtette producerének, valamint színpadi műsora zenei igazgatójának. Majd Williams kis híján lelőtte Richardot egy drogtartozás miatt.
Jó Larrynek nem lehetett nevezni, hiába vett félmillió dolláros kalyibát a Los Angeleshez közeli Laurel Canyonban, ahol palotájának garázsában Rolls Royce, Porsche és még jó néhány csúcskategóriás járgány sorakozott. Williams fő bevételi forrása ugyanis a „dolgozó” lányok futtatása, a heroin és a kokain volt, jóllehet lemezeivel is ragyogóan keresett.
A sitt persze megtörte a karriert, s bár szabadulása után vissza akart térni a rockbizniszbe Johnny „Guitar” Watson oldalán, többszörösen hátrányos helyzete miatt megközelíteni sem tudta korábbi sikereit. Aztán 1980 januárjában lőtt fejsebbel talált rá a fényes garázsban az édesanyja. A negyvennégy évesen elhunyt Larry Williams halálát hivatalosan öngyilkosságként tartják számon, de sosem szűnt meg a gyanú, hogy meggyilkolták a drogiparban és a prostitúcióban játszott kétes szerepe miatt. Hiába énekelte, hogy Slow Down, soha nem lassított; hátborzongatóan élt, vérfagyasztóan távozott.
Ugyancsak megdöbbentő módon Martin Allbritton, aki a Bobby Blue Bland Blues zenekar dobosa volt a hatvanas években, majd a Big Twist & The Mellow Fellows frontembere az 1990-esekben, Big Larry Williamsként turnézott a múlt század utolsó dekádjában. A szintén nehéz életű blues-, jazz- és soulénekes, Etta James leplezte le a suskust, mivel ismerte az igazi Williamst. Erre Larry családja felszólította Allbrittont, hogy hagyjon fel a névbitorlással.
Az eredeti Williams nem csupán a zenéjével, hanem ezzel a gondolatával is beírta magát a muzsika történetébe: „A rock and rollnak soha nem lehet vége, mert az maga az élet lüktetése.”
Ki mondja, hogy nem igaz?
