A környéken lakó fiúkkal negyedikes általános iskolások voltunk, amikor kimentünk kisvárosunk sporttelepére – mi mindig focipályát mondtunk –, mert arról szóltak a hírek, hogy toborozzák a serdülő három csapatának tagjait. Akkoriban ez számított a legalacsonyabb korosztálynak, itt lehetett „beszállni” a foci nagy rendszerébe, hogy aztán felmenő szisztémában egy évtized múltán a legtehetségesebbekből felnőtt játékosok legyenek. Tízévesen valamennyien híres focisták szerettünk volna lenni, apai nagypapámnak ekkor megígértem, hogy egyszer a világbajnokságon részt vevő magyar válogatott tagja leszek.
A vágyaknál és a fogadkozásoknál a való élet rögösebb utat kínált, ha lehet így fogalmazni. Ügyes balszélső voltam, de hamar tisztán láttam, hogy nálam sokkal tehetségesebb játékosok szaladgálnak a pályákon. A játék szeretetét ez nem törte meg. Nem kizárólag focizni szerettünk, mellette faltuk a Népsportot (akkor már és még így hívták), a Képes Sportot és a Labdarúgást. Kicsit fellengzősen fogalmazhatnék úgy: mindent tudtunk a világ és a kontinens focijáról. Még az olyan félreeső színterekről is sokat, mint az olasz másodosztályú bajnokság, amelyben olyan gyönyörű nevű és hangzású csapatok szerepeltek, mint a Lanerossi Vicenza, az Avellino vagy a Sambenedettese. Az angol, német, olasz, spanyol és a francia első osztály együtteseinek ismerete köreinkben kötelezőnek számított, ahogyan a holland és a belga bajnokság élcsapatainak ismerete is. A spektrum szélességét jelezte, hogy nem lebecsülendő tudásanyaggal rendelkeztünk olyan svéd csapatokról, mint az IFK Göteborg és a Malmö FF. Nemzetközi kupaszerepléseik miatt ez nem is ment olyan nagyon különlegességszámba.
Nem lett belőlem nagy futballista, de mellette megtörtént, amit gyerekként soha nem hittem volna: egyre kevésbé érdekel a foci.
A mostani Európa-bajnokság előtt persze a lelkesedés jelei nálam is mutatkoztak. Nem is annyira a magyar válogatott szereplése miatt, hanem mert reméltem: jó meccsek sokaságát láthatom. Ebből alig valami vált valósággá. Ám a hibát inkább magamban kell keresnem, ha érdektelenségemre szeretnék magyarázatot találni. Mert egyfelől igaz, hogy fantáziátlan csapatok mérkőzéseit látom, amelyeken a játék nagy egyéniségei is beszürkülnek abba a robotfociba, amit manapság játékrendszernek neveznek. Ezért valahogy nem lehet lelkesedni. Másfelől kénytelen vagyok megállapítani, hogy amit korábban a világ egyik legfontosabb dolgának gondoltam, annak jelentősége mára sokadrangú lett. Mindennek alighanem két oka lehet: változtam én is, és változott a világ is. Pontosabban: változott a labdarúgás. Monoton lett, a játékból feltűnő módon száműzték a leleményt, a fantáziát, az egyéni kezdeményezőkészséget. Ez a játék már régen nem az, ami volt.
Lehet, hogy ez törvényszerű. Lehet, hogy a sportág fejlődéséből következik, hogy szemre a legkevésbé sem tetszetős játékrendszerek uralták el a focit. Az egyik legrosszabb történt: unalmas lett a játék. És vele múlóban az érdeklődésem.