Az ötvennyolcadik Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál (KVIFF) szombat esti zárógálája – ahogy a nyitó is − Jiří Bartoška fesztiválmegmentő-igazgató elmúlt harminc évének ünnepléséről szólt. Tegyük hozzá, jogosan, hiszen annak idején a cseh kulturális minisztérium egy exszocialista kudarcot látott a rendezvényben a kilencvenes évek elején, és az 1946-ban alapított mustra bezárásán gondolkodtak. Bartoška és hű társa, Eva Zaoralová kritikus, aki időközben, 2022-ben elhunyt, Csehország egyik legfontosabb kulturális rendezvényét álmodta a fürdővárosba, amelyre most már afféle zászlóshajóként gondolnak, mint egyfajta turisztikai és kulturális attrakcióra, ahogy a nemzetközi sajtónak tartott ebéden a régió kormányzója hivatkozott.
Igazi cseh humorral egyébként a gála házigazdája, Marek Eben humorista forgalmazta meg a legjobban a Bartoška-dicséretet, jelesül, hogy nem véletlen, hogy a fickó immár harminc éve hatalmon van, és ez pedig több, mint ami Nicolae Ceaușescunak jutott. Amúgy a buliba még beszállt Clive Owen brit színész is, aki a fesztivál végének a nemzetközi sztárvendége volt, és a pályafutásáért a fesztivál igazgatójának elismerését, becenevén a Bartoška-díjat kapta. A művész konkrétan arról beszélt, mennyire büszke, hogy azt egy olyan embertől kapta, aki három évtizeden keresztül segítette a világ fiatal alkotóit. Olyanokat, akik az innovatívabb, izgalmasabb, ennélfogva kockázatosabb utat járják alkotóként. Mint ő maga, aki koncepcionálisan kerüli a blockbustereket. Ennél csak a másik fesztiváldíjas színész, Ivan Trojan volt szórakoztatóbb, aki megjegyezte, mekkora mázli, hogy még Owen előtt vette át az elismerést, és magát egész jó színésznek tartja. Bartoška mellett meg amúgy jó lenni − tette hozzá. Nyilván az eddigi műveit összefoglaló videóban volt olyan bejátszás, melyben a két cseh aktor együtt szerepel.
Ám nem megfeledkezve a lényegről: a KVIFF fődíjas filmje az Egy hirtelen pillantás a mélyebb dolgokra (A Sudden Glimpse to Deeper Things) című dokumentumfilm lett, a skót−ír rendező, Mark Cousins esszéisztikus portréja egy brit művészről, Wilhelmina Barns-Grahamről, ami mély betekintést nyújt a nemek, az éghajlat és a kreativitás világába. „Micsoda fesztivál, micsoda terem, micsoda sokk! Az én filmem is a sokkról szól, Wilhelmina Barns-Graham művésznő átalakulásáról, miután 1949-ben megmászott egy svájci gleccsert. Egy olyan nőről szól, aki a lehető legteljesebben élte az életét” − mondta a színpadon a friss Kristály Glóbusz-győztes. A brit modern művészet egyik legjelentősebb nőalakja, Wilhelmina Barns-Graham festőművész rendkívül inspiráló személyiség volt, akinek a munkásságára mélyen hatott életének egy sorsfordító eseménye. A modernista St Ives-i művészcsoport vezető képviselője 1949 májusában felmászott a svájci Grindelwald-gleccser tetejére, és ez az élmény megváltoztatta a világlátását. Élete hátralévő részében a gleccser formáit és színeit, sőt lényegét örökítette meg. Mark Cousins dokumentumfilmes esszéisztikus portréjában a nemek, a klímaváltozás és a kreativitás összetett témáit járja körül, miközben olyan átütő módon tárja fel a művésznő jellemét és hatalmas képzelőerejét, hogy az a benyomásunk támad, mintha az ő szemével látnánk a világot. Mindez szépen és jól hangzik, s Cousins fontos és tehetséges alkotó, de több mint érdekes most az elismerése, hiszen az Egy hirtelen pillantás egyértelműen az életműve eddigi legkevésbé sikerült darabja, s ha őszintének kell lennem, már a versenybe válogatását is kedves gesztusnak tartottam, a fődíjat meg nem is tudom mire vélni.
Hogy mennyire érdemes volt lelkesedni, kiderült: Lilja Ingolfsdottir Elskling című filmje volt tulajdonképpen a legsikeresebb. A mű elnyerte a zsűri különdíját és a legjobb színésznőnek járó díjat Helga Guren számára, illetve a FIPRESCI-filmkritikusok, az ökomenikus zsűri és az artmozisok elismerését is.
Beteg vagyok, de attól még ember– A díjak azt bizonyítják számomra, hogy filmkészítőként mélyre tudunk menni, és ezt meg is kell tenni. Még ha félünk is egymástól, szükségünk van egymásra − mondta a norvég rendező, aki egyébként a prágai filmfőiskolán is tanult, és ahogy lapunknak nyilatkozta, rengeteg magyar barátja, ismerőse van. – Nos, nem tudtam volna elkészíteni ezt a filmet, ha nem mentem volna bele a mély személyes élményeimbe. Mindig ez a kiindulópontja a projektemnek, ha valamit vizsgálni akarok, vagy valamilyen anyaggal a fejemben akarok dolgozni. Ez valamilyen kreatív munkává válik, és minden összeáll. De nem mondanám, hogy az alkotás életrajzi jellegű, mert szerintem a jelenetek mind képszerűek. Szóval nem arról van szó, hogy pontosan ezt az utazást élem át, de azóta sok minden változott az évek során. Ez egy olyan dolog, amit nyolc évvel ezelőtt írtam. Aztán volt néhány más élményem is, és aztán ezt is hozzáadtam. Szóval ez egyfajta szintézis.
Arra a kérdésünkre, hogy miképpen viseli a hirtelen jött sikert, a rendező elárulta: nem tudja, szeretne-e még filmet készíteni, és ebben főszerepe van annak, hogy nem volt arra felkészülve, ami most történik vele. – El kell ismernem, nem voltam felkészülve minderre. Úgyhogy kiveszek egy hosszú szabadságot, és aztán meglátom, mi fog történni, s milyen kreatív impulzusok lesznek bennem, és milyen formát öltenek, nem tudom. Talán írok egy könyvet.
