Katit az iskola, a tanárok, a gyerekorvos, a gyámügy, a gyermekjóléti szolgálat, a különböző hivatalok egy veszekedős, feleselős, hangos cigányasszonynak látják. Védi az igazát, állandóan lót-fut, mindenhonnan késik, és van, ahová meg sem érkezik. Ugyanis útközben elsodorják az események. Például, azért nem érkezett meg egyszer a SZETA nyári táborába technikai segítőnek, mert unokáját megharapta egy kutya. De az is előfordult, hogy hajnalban meggondolta magát, és elment a szőlőbe dolgozni. Mert kellett a napszám, a pénz. Elindult a lakbért befizetni, de helyette unokája gyógyszerét váltotta ki.
Kati, a negyvenes évei végén járó, vékony asszony hosszú és göndör haja alaposan megritkult az évek során. A városszéli cigánysorra született, de a kádári lakáspolitikának köszönhetően népes családjával, hat testvérével beköltözhetett egy számára idegen világba, egy nagy lakótelep kétszobás lakásába. A túlnépesedett lakótelepi iskolából tanulási és magatartási problémái miatt átkerült a „kisegítő iskolába”, itt végezte el a nyolc osztályt. Itt ismerte meg férjét is. A sok gyerek között az agyonhajszolt és gyökereiket elvesztő szülőknek fel sem tűnt, hogy lányuk kisodródott a családból a másik, falusias cigánytelepre. Kati szülei integrálódni szerettek volna, de ehhez nem rendelkeztek erőforrásokkal, és ebbe korán bele is haltak.
Kati anyósához költözött terhesen, és tizenhatodik évét töltötte, mikor megszületett az első gyermeke. A telepi rokonsági hálózat nem fogadta be, még anyósa sem, annak primer szociális védelme nem terjedt ki rá. Senkije sem volt. Férje börtönbe került, anyósa bejelentése nyomán négy lányát állami nevelésbe vették. A börtönévek alatt, azt beszélik a telepiek, a védtelen, kiszolgáltatott asszonyt apósa prostitúcióra kényszerítette, és megszületett első fia.
Férje letöltötte büntetését, rendezték életüket. A telep közepén megüresedett egy romos kis cigányház, pont anyósával szemben. Más lehetőség nem kínálkozott, „kockás” papíron megvásárolták pár ezer forintért, részletre. Majd a 2000-es évek közepe táján, a telep rehabilitációs programja során, jelképes összegért ténylegesen, jogszerűen is tulajdonukba került. Megnyílt a nagy lehetőség: új ház építése szociálpolitikai kedvezménnyel. De kicsi volt a telek és sok a gyerek! Mire kitotóztuk a megoldást, elkészült a tervrajz, és építési engedélyt is kapott, elkéstek. Mert megszűnt a lakásépítési támogatás. A tervek, a vágyak asztalfiókba kerültek. Megfosztódtak egy jelentős állami-társadalmi támogatástól. Maradt a szűk ház éjszakára, és az utca nappalra – és olykor éjszakára is, amikor a régi sebek feltépődtek…
Eközben Kati a lányait kihozta az intézetből, de közben született még öt gyermeke. És 2018-ban úgy tűnt, hogy megfordul a szerencse: az építési hatóság életveszélyessé nyilvánította telepi házukat, így kaptak egy félkomfortos önkormányzati bérlakást, kicsit, de mindenkinek lett saját ágya, mert befért. Ide a szülők és a hat kisebb gyerek költözött, összesen nyolcan, a nagyobbak már családot alapítottak. Jobb lakás- és életkörülmények, nagyobb tér, de több fizetési kötelezettség: lakáshasználati díj, víz-, szennyvíz- és szemétdíj, több fűtés, kezelési költségek. Nehéz az átállás, a pénz beosztása. Főként úgy, hogy a bevételek már elfogynak, mire megérkeznek az aktuális számlák. Nem könnyű, hiszen a szolgáltatásért nem rögtön kell fizetni, mint a boltban, hanem később. És ez tervezést, jövőbe látást igényel. A gettóban pedig nincs jövő, még a holnap is bizonytalan. Sokaknak csak a „ma” létezik.
Kati próbálta tartani a tempót, és igazából akkor csúszott el, mikor két unokáját családjába fogadta. Mást nem tehetett, nem engedte őket intézetbe. Az unokák felborították a család egyensúlyát, a kialakult menetrendet. A szőlőmunka helyett unokáit vitte-hozta óvodába, iskolába, orvoshoz, és a megélhetéshez egyre kevesebb lett a bevétel. A lakbér el-elmaradozott, időnként fizetett tíz-húszezer forintot. A lakáskezelő türelme elfogyott, megkapták a bérleti jogviszony felmondását a kiköltözési határidővel.
Katiéknak összesen 562 ezer forint elmaradást kellett befizetniük, hogy ne kerüljenek az utcára. Ennek tíz százalékát ők tették hozzá, a többit magánadományozók adták össze. A szegény embert még az ág is húzza: a teljes összegből 403 ezer forintot tett ki a lakbér, a víz-szennyvíz és kezelési költség tartozásuk, amelyhez hozzáadódik 24 ezer forint illeték, 46 ezer forint ügyvédi díj, 32 ezer forint kamat, és további 56 ezer forintba került a bérleti jogviszony közjegyzői felmondása. Úgy tűnt, hogy a helyzet reménytelen, de ebben az esetben a magyar társadalom egy szolidáris kis csoportja „összedobta” a hiányzó pénzt, megmentette a családot a kilakoltatástól. De ezzel nincs vége: dolgunk az is, hogy amennyire csak lehet, egyensúlyban tartsuk őket.
A szerző a SZETA Egri Alapítványa szakmai vezetője.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
