Kálid Artúr bejön mint Hyppolit, és nem hisz a szemének. A rózsadombi házban minden szedett-vedett. A bútorok, a tárgyak, a képek. A stílus a helyét keresi. Na meg a morál. Helyben is vagyunk. A Kőszegi Várszínház és Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház koprodukciójában létrejött előadás alkotóit elkezdte érdekelni Zágon István és Nóti Károly nagy sikerű filmje nyomán legendássá vált történet. Ebből készült negyven évvel ezelőtt a Játékszínben több százas szériát megélt színpadi változat, amelyet Vajda Anikó és Vajda Katalin jegyzett. A mostani verzió (dramaturg Karácsony Ágnes) sok tekintetben új Hyppolitnak is tekinthető. A sztori nem került át a mába, ám – ha úgy tetszik – sok szempontból kortalanná vált. Frissebb a ritmusa, vannak benne a mai kulturális közéletre finoman utaló áthallásos mondatok, de ezek egyáltalán nem erőltetettek, jól illenek a többihez. Őze Áron rendezése egyszerre szociológiai látlelet és egy mulattató elemekkel teli, szórakoztató produkció. Persze amikor azt halljuk, hogy a színházaknak támogatásra van szükségük, vagy Schneiderné azt kérdezi: „És mondja Hyppolit, van az operának büféje? Mire Hyppolit: Nagyságos asszonyom, semmiképpen sem a büfének van operája”, már igencsak elérkeztünk a mába.
Szép gesztus, amikor az előadás lényegi átdíszítésénél egy frissen megjelent könyvborítóval, illetve a Lakáj-dallal megidézik a nemrég elhunyt Benedek Miklóst, aki sokáig játszott és énekelt a Játékszín nagy sikerű produkciójának címszereplőjeként.
A már emlegetett Kálid Artúrnak – akárcsak Benedeknek volt a szerepben – megvan a kellő tartása.
Azonnal átlát mindent, de szeretne megfigyelő maradni, igyekszik morálisan vállalhatóan lebonyolítani azt, amit ilyenként lehetetlen. És amikor erre rájön, akkor felmond, kiszáll ebből a fertőből.
Ez így drámainak tűnik, és az is, de ezelőtt nagyon sok vicces, vagy éppen elgondolkodtató jelenet történik. A helyezkedés, a korrupció mindent átsző. Göttinger Pál Schneider Mátyásként kissé tét nélküli alak, még akkor is, ha szívesen hangoztatja, hogy mekkora „demokrata”. Inkább kabaréfigura, mint egy olyan hős, akiért szurkolnunk kell. A kalapot otthon inkább a felesége, Aranka, Balázs Andrea hordja, aki ért az életben maradáshoz, le is reagálja a történteket, a fő erénye, hogy az esendőségével együtt is szerethető. Makáts Csabaként Schneider Zoltán dramaturgiai rásegítéssel valódi főszerepet csinál, az amúgy mellékfigurából. Schneider bővérű komédiás most is, de úgy, hogy a küzdelmének valódi a tétje.
Infó
Hyppolit, a lakáj. A Kőszegi Várszínház és a Dunaújvárosi Kamaraszínház koprodukciója. Rendező: Őze Áron. Az előadás ősztől a dunaújvárosi teátrum repertoárjában látható.
Molnár Piroska évek óta nem játszott Kőszegen, de most visszatért, a kedvéért az eredetileg főtanácsosból ebben az előadásban főtanácsosné lett. Megérte! Molnár Piroskának mindent elhiszünk, azt is, amikor szívesen megszeretné ezt a társaságot és azt is, amikor felháborodik a förtelmes anomáliákon, a szemétszállítás vágyott stiklijein, noha neki azért ezen nem kellene meglepődnie. Szerencsére énekel is, hasonlóan, mint Auksz Éva Mimiként, akinek a szerepe szintén jelentősen bővült az eredeti verzióhoz képest. Az ő lokáltáncosnője mindent megtesz, és minden eszközt bevet, hogy feljebb jusson. Ám amikor kényelmetlenné válik, akkor megpróbálnak tőle megszabadulni, pedig ennek a miliőnek ő is fontos része, még azt is eljátssza, hogy házakhoz jár verset mondani. Holecskó Orsolya Terkája szintén szeretne jól járni, jól „párosozni”, olyan partnerrel, akit szerinte megérdemel. Jerger Balázs álruhás grófja, aki sofőrnek adja ki magát végül csak elnyeri Terkájának a szívét. Ágoston Péter Tóbiása és Kecskés Karina harsány, tájszólásos Julcsája sok mosolyt csal a néző arcára.
Hyppolit tovább áll, mi meg itt maradunk az összes a színpadon látott őrülettel együtt. Az inas rátarti, következetesen kiharcolt szabadságát csak irigyelhetjük.
