- Élete nyitott könyv - Györe Balázzsal a valóság alakulásáról

Mostanában az autofikciós irodalom népszerű és kritikailag is elismert jelenség. Karl Ove Knausgård és Roberto Bolaño műveinek pozitív fogadtatása, és a fiatal kortárs magyar írók – lásd például Bartók Imre, Bíró Zsombor Aurél, Görcsi Péter, Kemény Lili – legújabb kötetei tanúskodnak erről. Az önértelmezésre fókuszáló próza akkoriban, amikor ezt elkezdte – A 91-esen nyugodtan elalhatok című, 1989-es, második kötetében –, még közel sem volt ennyire divatos. Ám mégis ezt folytatta számos további könyvében. Hogyan látja ezt a folyamatot a saját írói tevékenysége szempontjából? Érez-e rokonságot ezzel a jelenséggel?

A siker és a sikertelenség, ami eszembe jut. Amiket felsorolt, azok sikeresek. Én nem voltam sikeres. Nagy szerencsém volt azonban Keszthelyi Rezsővel, a Magvető Kiadó szerkesztőjével, aki a „természetes élménypróza” kifejezéssel illette az írásomat. Ő találta ki, hogy a kiadás érdekében írjuk a főcím alá, naplóregény, hogy legyen valami fogalma a másodlektornak a kiadóban arról, hogy mi ez, amit írtam. Az, hogy megjelenhetett a könyv, óriási szerencse. Lehet így is mondani, ahogy fogalmazta, hogy azt folytattam később, amit abban a könyvben elkezdtem. De az az igazság, hogy nem is tudtam volna máshogy írni. Megpróbáltam. Nem tudtam neveket kitalálni, nem tudtam történetet kitalálni – ennyiben hasonlítok Mándy Ivánhoz például. Csak azt tudtam megírni, ami velem történt, amit én átéltem. Nem voltak terveim, mindig azt kellett írnom, ami kikívánkozott belőlem. Ezek főleg halálesetek, betegségek. Amikor Szerb János barátom öngyilkos lett, és amikor a feleségem meghalt, akkor arról kellett írnom, amikor az anyám szenvedett, akkor róla. Lehet, Rezső ezért nevezi ezt élményprózának. Amikor ezt a fülszövegre megírta, akkor ez valóban új dolog volt. Mert azóta van élményopera, élményszínház… A kötet megjelenése után jóval később tudtam meg, hogy Amerikában Jack Kerouac is hasonlóan írt. Azt írta meg, ami történt, beleértve a szerettei halálát is – csak neki meg kellett változtatnia az eredeti neveket. A módszerem tulajdonképpen ugyanaz, mint a kerouaci módszer. Ez egy óriási felfedezés és öröm volt számomra.

Azt írja, hogy az íróvá váláshoz a „nyilvános megszólalás őszintesége” szükséges. Ez az őszinteség sok esetben önleleplezéssel is jár az ön esetében, jól érzem?

Nem nevezném önleleplezésnek, inkább kitárulkozás ez vagy feltárulkozás. Az életem egy nyitott könyv, ettől soha nem féltem. A pontosság és a hitelesség rögzítése vezeti a kezemet. Mindenki fél valamitől, vagy mástól fél. Én ettől a kitárulkozástól, a magam életét a nyilvánosság elé tárásától nem féltem. Mindenkit a saját nevén emlegettem, emlegetek. Nem tudom, hogy ez honnan jött elő. Tudom, hogy mások ódzkodnak ettől, szemérmesek. Ezt a részét valóban csak őszintén lehet.

„Nem tudom eldönteni, akkor voltam-e nagyobb bajban, amikor a régi iskolatársam a leszálláshoz készülődött, vagy most vagyok nagyobb bajban, amikor akkori érzéseimet próbálom megfogalmazni?” Az érzések szerepéről sokszor beszél, egyik könyvének címe is az, hogy Boldogságkönyv. Beszédmódját egyszerre jellemzi a nyíltság, a feltárulkozás és a részletek rögzítésének tárgyilagossága. Ritka a vallomásosság és a dokumentarizmus ilyen szép egysége. Ez a kettősség lehet az oka annak, hogy az írást magyarázkodásként definiálja?

A pontosság és a líraiság egyszerre fontos. Költői próza ez, de nem rugaszkodik el közben a földtől, hanem nagyon ott marad, mégis el tud emelkedni onnan. Az érzéseim írnoka vagyok – ezt már valahol leírtam. Próbálom leírni, amit érzek, de hogy mi az érzés, azt nem tudom definiálni. A pontosság dátumokkal, helyszínekkel, nevekkel alátámasztott kitárulkozás, feltárulkozás. Dokumentumokkal alátámasztani azt, ami történt akkor, amikor valamit éreztem. Aznap, amikor megállt az órám, mit éreztem. Ebből következik a szerkezet is, hogy nem lineá­risan, hanem apró mozaikokból épül fel nálam egy szöveg. Az egyik könyvemben megszakítások vannak, mert valami mindig adódik, amivel foglalkozni kell ahelyett, amivel foglalkoztam. Aztán a megszakítást is valami megszakítja.

Esztétikai programját így foglalta össze: „A történeteim pedig nem azért íródnak, hogy gyönyörködtessenek, hanem azért, hogy szembesítsenek minket életünkkel.” A valóság ez alapján megfoghatónak tűnik, de azt is elmondja, hogy amit leír, az rögtön fikció lesz. A valóságot nem lehet reprodukálni – összegzi. Mi lehet az, amit a valóság visszatart magának, és bármilyen autofikció, hiperrealizmus sem segít közelebb jutni hozzá?

Azt mondja, a valóság visszatart. Inkább azt mondanám, hogy amit a szavak visszatartanak. Ami szavakkal, mondatokkal nem közölhető, mégis meg kell próbálnunk szavakkal közölni. A valóság mindig változik. Nemcsak attól, hogy egy névre vagy egy időpontra rosszul emlékszem, hanem attól, hogy megváltozik az életünk, amit korábban éltünk. Ilyen volt számomra az, amikor egy nagyon jó barátomról kiderült, hogy hosszú időn keresztül készített jelentéseket rólam, mert besúgó volt. A valóság állandóan alakul, állandóan keletkezik. Állandóan más, módosítani kell. Új dolgok derülnek ki vagy jelentéktelenednek el. Ezt próbáltam valamennyire követni.

Az utóbbi években sok – pontosíthatnám, hogy egy kötetre való – verse jelent meg különböző folyóiratokban. A költészetben lehetséges az, ami a realista prózában kudarcot vall?

Vagy prózát írok, vagy verset, de nem válik el egymástól ennyire élesen a két műfaj. Az első verseskötetemnél éreztem, hogy nagyon másra képes egy vers, és másra egy prózai szöveg. A második verseskötet, a Megszakítottam egy regényt verseitől kezdődően ugyanaz a világ épül, mint a prózában. A versekben inkább az egyszerű megfigyelések szerepelnek. Nyitott szemmel járok az utcán, és amiket látok-hallok, feljegyzem. A verseket másképp lehet megírni, mint a prózát, kevésbé gyötrelmes. Van egy sorozatom, a röltex(t). Több mint száz darabnál tartok most. Ezek három-négy soros kimetszések a valóságból. Van egy nagy ciklusom is szintén rövid versekből, amik a Tandori Dezső halála utáni években készültek. Nem sietek az új kötet összeállításával. Miért nem sietek? Talán azért, mert nehéz valamit lezárni. Akarom vagy nem akarom, folyton jönnek elő az új versek. Mintha benne lennék egy folyamatban. Szeretnék új kötetet, de még valami nem zárult le. Sokat írok, ezért nem sietek.

+1 KÉRDÉS
A pályája kezdetén nem volt lehetőség a hivatalos publikálásra, és a személyes találkozók szervezték az irodalmat – nem csak az irodalmi életet. Mit gondol, fel lehet(ne) valamit eleveníteni belőle ma is? Egy-egy performatív felolvasás vagy magánlakáson tartott félig-meddig nyilvános irodalmi esemény alkalmával például?

Szerintem lehet, és bár így lenne! Pándi Balázs dobos, újságíró, Tandori-rajongó és -gyűjtő rendez összejöveteleket, tematikus irodalmi esteket. Ebből az látszik, hogy egy emberen is mennyi minden múlik, egy ember is mennyi mindent tud tenni. A véletleneken mennyi minden múlik! Tandori lemezeinek gyűjteményére is teljesen véletlenül bukkant rá. Érdekes, hogy eljut-e egy szerző valakihez, vagy sem. Régen, a mi időnkben tiltás volt. Egyetlenegy dolgot lehetett, hogy művelődési házakban, belvárosi ifjúsági házakban, vagy a Bercsényi klubban, vagy az FMK-ban felolvasóesteket engedélyeztek. Írásban megjelentetni semmit, de felolvasni lehetett. Ez se ment olyan könnyen, mert nekünk kellett kiküldeni a meghívókat, megcímezni és fölbélyegezni a borítékokat. Rájöttünk, hogy nem szabad negyven borítékot bedobni egy postaládába, mert a címzettek nem kapják meg. Széjjel kell szórni ötösével, hogy ne legyen feltűnő. Elég sok időnk és energiánk erre ment rá. Talán kevesen tudják, hogy egy hajó bérléséhez nem kellett engedély, csak össze kellett dobni a pénzt. Az Örley-kör megalakulása után zsúfolásig megtelt hajókon rendeztünk felolvasásokat két-három órán keresztül. Ez is egy kiskapu volt, amit meg kellett találni. Ez volt nekünk akkor az irodalmi élet.