Célunk, hogy 2030-ra az öntözött területek nagysága megközelítse a 350 ezer hektárt. Nagy István agrárminiszter tette közzé ezt a dicséretes kormányzati elképzelést a közösségi oldalán. Na igen, ez kivételesen olyan helyzet, amikor érdemes visszatérni a múltba: öt évtizede nagyjából ennyi termőföldre juttattak éltető vizet Magyarországon. Ha azonban hozzátesszük, hogy ma ennek a harmadára sem, merésznek tűnik hatéves távra ennyire nagyot mondani. Akkor meg pláne, ha – maradjunk ennél a mértékegységnél – mindezt egy újabb számmal vetjük össze: 5 millió hektárt, hazánk teljes területének felét használja az agrárium.
A hozzászólók nem osztoznak a miniszteri optimizmusban. Talán, mert ők nem a parlamentből, hanem a traktor szélvédője mögül nézik a földeket. Ész nélkül osztogatott, rosszul felhasznált pályázati pénzekről, pazarló locsolásról, a meglévő vizek óvása helyett a talajvíz kiszipolyozásáról írnak a poszt alatt. Talán, mert ők olyan gazdák, akiknek tényleg számít a termőföld, és nem csak hat, de akár 600 évre próbálnak előre nézni. Nekik a föld élet, másnak életszínvonal. Utóbbiakat mit érdekli, hogy fúrt kútból pacsálják a vizet a szaharai hőségben, hogy emiatt a talajvíz szintje a pokol mélyéig húzódik vissza, vagy, hogy – amint az megtörtént pár éve – a hegyi patak utolsó cseppjeit szivattyúzzák ki egy birtokra. Előbbiek évtizedek óta hiába mondják, hogy a folyókon, vagy a csapadékkal érkező vizeket nem kiengedni kell az országból, hanem a tájban, tározókban, csatornákban megtartani, ha övék csupán az elkötelezettség, de utóbbiaké a lobbierő.
Igaz, leginkább akkor, ha dicséretet kap, de a tárcavezető máskor szívesen reagál a követői meglátásaira. Ezúttal nem látni tőle feleleteket. Az egyikre azért mindenképpen szánhatna időt. Arra a, talán nem csupán a vízpazarlás, hanem az egész hazai agrárium lényegét firtató legfontosabb kérdésre mindenképp, amelyet hozzá intézett valaki a bejegyzése alatt. „És mi a tökömet csináltatok az elmúlt 14 évben?”