Vannak forró és messzelátó erkölcsi könyvek, amelyek utókorukban nyerik el jelentőségüket, talán azzal, hogy a hamar romlandó politikai gyakorlat pontosan azt a látványt ontja szemünk elé, amelyet e látnoki művek örök érvénnyel megjövendöltek és szabatosan jellemeztek. Olvasói megrendülésünk nem e művek részletes, cáfolhatatlan elméleti tételei miatt erősödik meg újra s újra, hanem a szerzők nem pártoskodó, nem megvesztegethető, a megfogalmazható méltányossághoz ragaszkodó, nyílt attitűdje miatt. Elég egy világos tétel, egy rendületlen belátás, néhány merész, de lehengerlő kijelentés és máris élesebben látjuk saját korunk tényeit, mint éppen e könyvek nélkül. Tianai Apollóniusz azt mondja: „Hazudni, ez a szolgák dolga; de a szabadoknak igazat kell mondaniuk”. Aki ezt mondja – vagy gondolkodását erre a belátásra alapozza –, az roppant rajongással veszi-veszi újra elő a korunkat lényege szerint ábrázoló és leleplező igaz könyveket. Ezek a művek nem szenvednek attól, hogy az időszerűség árnya vetülhet rájuk; semmi más nem érdekli őket, azaz: nem kevesebb fűti indulataikat, úgy rémlik, mint az emberiség sorsa, a mindannyiunkat megillető méltányosság, kissé régies modorban kifejezve: a földön elérhető mennyei boldogság.
E későn és örökké érvényesülő remekművek közé tartozik például Étienne de La Boétie kis könyve, égető röpirata: Az önkéntes szolgaságról. Mások utóbb ezt a címet adták neki: Contr’un (Az egyetlen ellen), s ezen az Egyen, semmi kétség, az egyeduralomra törő despotát értették. Mi azonban érthetjük rajta az akár többségi akarattal megválasztott, ám megválasztásának és hatalma működtetésének természetét tekintve ellenőrizhetetlen, az eredeti többségi szándékot korcs és torz önkénnyé hamisító, erőszakos és leválthatatlan, elviselhetetlen figurát.
La Boétie fiatalon elhunyt alakját Montaigne idézi meg esszéinek első könyvében, a huszonnyolcadik fejezetben. A túlélő barát emlékezése – bár az utód tollán semmiféle mesterkélt rajongás nem kívánja kétellyel illetni a halott emlékét – mintha azt sejtetné: most, hogy ő már nincs, lehet, hogy emberibb a túlvilág. Eszményítése páratlanul találékony, képtelen sóvárgással fogalmazott, alig érthető fordulatokban eleveníti meg e kapcsolat minőségét. Említek néhányat ezek közül. Azt mondja: Kerestük egymást már mielőtt találkoztunk volna. Azt mondja: már a nevünkben átöleltük egymást – nous nous embrassions par noz noms. Ennek a barátságnak nem volt előképe, másféle mintája: ez csak önmaga volt, csak önmagával lehetett mérni. Nem fűtötte egyetlen különleges indulat, se kettő, se három, se négy, se száz: akárhánynak tömény elegye volt, mely ostromolta egész akaratomat, és átrántotta, elmerítette és eltüntette a sajátjában (…) másrészt ostromolta az ő egész akaratát, és átrántotta, elmerítette és eltüntette az enyémben. De nem, nem is! A valóságban hogyan is veszíthettünk volna el bármit is, hiszen semmi nem volt már a sajátunk, semmi nem tartozott már énhozzám vagy őhozzá. És hogy miért szerettem őt annyira, arra a legtömörebben csak azt felelhetném: Mert ő ő volt; mert én én voltam – par ce que c’estoit lui; par ce que c’estoit moy. Érezzük: itt két rendkívüli ember fogadott egy másik páratlanra; itt mindkettő, hogy felrugaszkodjon legjobb szándékához, a másik lélegzetére figyelt; mindkettő szíves-örömest lett volna egy egész élet teltében a másik oltalma, ösztönzője, beteljesítője.
Étienne de La Boétie (1530-1563) alig tizennyolc esztendős, amikor hírhedt pamfletjét Az önkéntes szolgaságról papírra veti. A mű – figyeljük csak – amolyan meddő és megválaszol(hat)atlan kérdéseivel közelít, szédít és teremti meg vagy szerzi vissza belső szabadságunkat. Az élen álló kérdést magunk is feltesszük romló reggeleinken, fülledt déli és esti óráink keserűségét méregetve. Talán mert a keserűség lett időnk legfőbb mértéke, azért rendít meg rögtön az elején ez a vak kérdés: Miként lehetséges az, hogy nem egyetlen, hanem számos ember, egész falvak, városok, népek megtűrnek hosszú éveken át egy zsarnokot (vagy nevezzük Döbröginek), akinek nincsen több hatalma, mint amennyit éppen a nép ráruház, és amely nem árthat neki jobban, mint amennyit a zsarnok megenged? És ha a nép megszüntethetné ezt az áldatlan helyzetet, ha felegyenesedne és lerázná nyakáról az egyáltalán nem szükségszerű sanyargatást?
Meghökkentő, mondja La Boétie, hogy az elnyomást nem valami Herkules vagy Sámson viszi végbe, hanem egyetlen ember, méghozzá egy elkocsonyásodott, gyávaságában kegyetlenné hitványult figura. Pedig – érvel a szerző – még csak zendülni sem kellene, elég lenne megtagadni a szolgálást, és visszaszerezni a szabadságot, amelyről szép lassan lemondott a sokaság. Felháborító, fortyan fel a kétségbeesés legélesebb hangján: hihetetlen, hogy a nép – mihelyt valaki uralmat szerzett fölötte – pillanatok alatt mélységesen megfeledkezik a szabadságról, és lehetetlen felébrednie, hogy azt visszaszerezze; és olyan készséggel és önkéntesen végzi a szolgaságot, hogy annak láttán azt mondhatnánk: nem a szabadságot veszítette el, hanem a szolgaságot nyerte meg.
La Boétie, persze, először ennek a helyzetnek okain töpreng, s hüledezve kérdi: miért, miért, miért? De nem találja a választ. Kezdi sorolni: a szokás lehet a ludas, aztán a gyávaság (a gyávaság a kegyetlenség szülője), aztán a tehetetlenség, a kishitűség. És sok más. De azt hiszem, elemzésének modernségét nem az okok részletezése adja, hanem annak az embernek, annak a rendszernek szinte mélylélektani élességű természetrajza, amely a nép önkéntes szolgaságának csapdáját kiépíti, fenntartja és megszüntetésre képtelen, öröknek rémlő látszattá keményíti. Meglepődünk tételén: a zsarnok hatalmát négy vagy öt erős támasz tartja, aztán még négy-öt, aztán száz vagy kétszáz…, de semmiképp nem végtelen számú szikla. De, mondom, a műnek nem az okadatolási igyekezet adja elképesztő erejét; nem az elmeéleti fifika, még csak nem is az elemi felháborodás, vagy a rögeszmés igazságkeresés. Antik példáira – megnőtt tudásunk magasából – ugyan fennhéjázva legyinthetünk, mesés példázatait könnyedén lefitymálhatjuk, nyílt modorát felületességnek bélyegezhetjük. Mert a harmatos érvek sűrűjében lappanganak itt még lenyűgözőbb lélektani krétarajzok – dermesztőbb kérdések és hallatlan szemléleti mélységekről tanúskodó telitalálatok. Például ez:
Milyen Döbrögi belülről, vajon? Hogyan beszél? Mivel kecsegtet? Hogyan téveszti meg egész alattvalói környezetét? Hogyan élnek összes hűbéresei és látszólagos szabadjai? Egyik legagyafúrtabb trükkje a patriotizmusa. Mindig a „hazáról” papol; csakhogy ez a honimádat hamis, mert csupán a harácsolás elfedését, a hatalom mértéktelen gyarapítását, az egyetemes megtévesztés rögzülését célozza. A srebrenicai különítményesek patriotizmusa ez, amelynek külön rajongási, felelőtlenségi, érzéstelenítési és vérengzési fokozatai vannak – ismerjük már ezt a történelemből. Elég az örmények (első világháború), vagy a szerbek (Jasenovác, Ante Pavelić), vagy bosnyákok (Srebrenica), vagy bármiféle „ellenszegülők” kiirtására utalnom.
La Boétie tévedhetetlen látleletben vázolja a mind korlátlanabb egyeduralomra törő ember természetrajzát. Ez a leigázó alkat nem ismer valódi érzelmet: se nem fogad, se nem oszt szeretetet, de még a barátságot sem engedi megteremni maga körül. A barátság ugyanis kölcsönös, egyenrangú társak közötti viszony, kölcsönös tiszteleten alapul, nem hízelgés vagy gyanús körülmények közt juttatott előnyök bástyázzák körül,
hanem mértékletesen és igazságosan gyakorolt életek alapozzák meg és tartják fenn. Itt nem zsarolási biztosítékok tarják egyben a társulást (kitűnő német szóval: Seilschaften, kötelékek), hanem az érdekeltek erős jelleme, hűség-hajlama, megbízhatósága, humanitása. Ahol a kegyetlenség, az árulás zsivány-törvénye, a hallgatás (omerta) rákfenéje, az igazságtalanság erőszakos egyszeregye, a kölcsönös rettegés fenyegetése van érvényben, ott nem működhet sem szeretet, sem barátság, sem méltányos politikai együttélés. Ahol rossz és folyamatos romlásra kész egyedek szövetkeznek, ott csak falka verődhet össze, de nem közösség; ott nem az értékrendre épülő vonzalom, hanem a kölcsönös rettegés a kapocs az uralkodó elit tagjainak érintkezése és hiányos emlékezése/nem-emlékezése közben. Mindeközben nyilvánvaló, mondja La Boétie, hogy az egyedúr környezetében lebzselők és mohó gazdagodásra éhes talpnyalók hosszabb távon valójában soha nem nyerhetnek semmit. Hiszen semmi nem az övék, mindent csak ideiglenes használatra kapnak, bármikori önkényes visszavonásig. Jó ideig nem akarják meglátni a falkavezér életveszélyes hibáit: beteges és szenvedélyes bírvágyát, amely még az ideiglenes tehetősség magas szakadékába csábított „gazdagokat” is egy szempillantás alatt a régi nincstelenség mélyébe ránthatja. Nem azt kellene számba venni, hányan emelkedtek fel az önkényuralom idején, hanem azt, milyen sokan buktak el és hanyatlottak vissza a semmi-és-senkiség névtelen poklába. Mintha a zsarnok uralma közben bárkinek is lehetne bármije… Minden ideig-óráig kiváltságos kegyenc hajlamos megfeledkezni arról, hogy egyetlen pillanatig sem szabadna bízni-reménykedni abban az önkényúrban, akinek szíve annyira megkeményedett, hogy gyűlöli saját országát, éppen azért, mert az elfogadta az alávetést (idézem az eredetit: „espérer en celui qui a le coeur si dur de haïr son royaume, qui ne fait que lui obéir”).
Miért nem vesszük észre a rosszat, ami szemünk előtt gerjedt és dagadt iszonyú méretű felirattá, s amelyet ma még senki nem mer sokak számára érthető bibliai nyelvre fordítani: Mene, mene, tekel, ufarszin, megmérettetett és könnyűnek találtatott.
A pusztítás marcangolását a bőrünkön érezzük: immár az élet összes pórusán át árad felénk, és egyetlen összefüggő lidércnyomássá silányítja életünket. La Boétie nem győzi sorolni az ábrázolt egyeduralmi Negativum egyéb, napnál világosabban látható összetevőit: a tudatlanság rendszeres fokozása (a tájékozatlanság intézményes és közéleti sulykolása), a nép számára (hatalmas pénzszórással) megrendezett játékok mániája, a hazugság és képmutatás érvényesülési gyakorlatának eszményítése (a nagy Mimikri életfogytiglani építése), a kötelező győzelmi fogadkozás állandósítása – főleg nyilvánvaló kudarcok és katasztrófák idején. Se vége se hossza a politikai és büntető törvénykönyvi kihágásoknak, amelyekért – ha van bárhol is arányos számonkérés – külön büntetés jár majd egy történelmi, egyetemes ítélőszék előtt. Montaigne, aki esszéiben nem győzi méltányosan gondolkodó barátjának emlékét megidézni, így tágítja szorongását – talán Plutarkhoszra hivatkozva – lelkiismereti sóhajjá: bizonyos ázsiai népek egyetlen embernek a szolgái voltak, mert nem merték kimondani azt az egyetlen szót: NEM.
Jó tudni: Étienne de La Boétie is, Michel de Montaigne is arra indít: siralmas időkben sokszor kell nemet mondanunk, hogy egyszer eljussunk, vagy másokat eljuttassunk a szabadsághoz, amely azt jelenti: igen.
