- Nemzeti középkezdés, avagy hogyan lehetne elviselhetőbb a futball?

A futball persze játék, színház, dráma is (ahol gyakran „a semmi történik meg”), és erkölcs, hol jobb, de inkább rosszabb. Tetejébe ez a cirkusz irdatlanul drága, nemzeti egységfrontot teremthet még egy hitvány hatalom számára is. Akár egy mágikus rezsicsökkentés: ördögi cselezés a könyörtelen nullszaldóval (amit megtakarítasz a közműszámlán, odaadod a rezsialapba: foci helyett matekoktatást!) Eb-utóhang szépirodalmi és kevésbé szépirodalmi kényszerítőzésekkel.

Irtózom a professzionális futballjelenség számos elemétől. Ehhez képest nehezen tudom megmagyarázni, miért vettem be nehezen az Abaliget-mindszentgodisai elágazóba hajlított kanyart, amikor Gakpo a huszadik percben megzörgette Nita hálóját a holland-román nyolcaddöntőben. Mármint azon túl nem értem, hogy a telefon-streamre sandítottam fél szemmel-füllel, míg a kanyar csak jött, csak jött. Mit keresett a fél figyelmem? Ami nem hidegen hagy, hanem amit gyakorta kártékonynak gondolok. Mentségemre, és szót fogadva Kukorellynek –„Nyugi, dagi, még két perc, aztán lelohad, elpattan a buborék. Múlik, mint minden.” –, nemigen hangoztatom. Csak sípszó után, és csak itt és most.

Endorfintor

Nem azért hozakodom elő a témával, hogy idegeire menjek a futballszerető fél-országnak, és megetessen a régóta dédelgetett pöttyös-frusztrációm. Hanem, mert elemi érdeke ennek a (hogy egyebet ne mondjak) szerencsétlen országnak a kisebbségekre-másságokra figyelés.

Sokan vannak, sok adót fizetnek, és elviselik a focival járó társadalmi förtelmeket, amiket a tisztességes szurkolók vélhetően szintén rosszul viselnek, elnézést is kérek, hogy páros lábbal szállok bele az ő szenvedélyük tárgyába is. De jó okom van rá. És akkor mondok három sokat hallottat.

Ad 1: kapitális rasszizmus-sovinizmus, és akár a semmibe támaszkodó idegengyűlölet. A stuttgarti felvonuláson alig lézengtek volna a Magyarország-molinó mögött, ha jogerősen bebörtönözik előtte a szőröstalpú románozókat, a Ronaldót ratyizókat, a feketék labdaérintésére huhogókat. Nem véleményszabadság az, ahol egy nemzet képviseletében ezek a gesztusok megtörténhetnek, újra és újra. Tamás Gáspár Miklós tavaly elhunyt kiváló közgondolkodó szerint „nem is a futballról van itt szó, hanem arról az artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzületről, amely az orbánizmus lényege.” És a konformizmusról. Kukorelly akkoriban így szólt vissza: „Tehát nem az, hogy értem, csak nem értek egyet, hanem nem értem, oszt’ annyi. Itt ugyanis, ahogy érzem, örülnek. Ja-ja, a magyarok, de azzal meg mi a baj? Egy mázsa endorfin termelődött, nem?”