Ötven felett miért jó nőnek lenni? – Még a menopauza is jobb Norvégiában

Amíg egy nő fiatal, halmozhatja a szerepeket: lehet egyszerre feleség, anya, háztartásvezető és jó munkaerő. De ha belépünk a változókorba, többé már nem szülhetünk, a testünk egyre kevésbé feszes, kívülről nézve csökken a terhelhetőségünk, elindul a láthatatlanná válás és a leértékelés. Még a Google képkereső is zavarba jön, hogy ősz hajú nagymamákat vagy harmincasnak kinéző, túlontúl fiatalos modelleket adjon fel az „ötvenes nő” keresésre. Itthon – a női magazinokon kívül – nem sokan foglalkoznak a változókorral. Itt és most én is inkább arra kerestem válaszokat, ötven fölött miért jó?

A változókor, ahogy már a nevében is benne van, rengeteg biológiai, pszichés és szociális változással jár. Juhász Kata táncos-koreográfus „civilben” háziorvosként is találkozik a tünetegyüttessel, miközben éppen egy a témáról szóló előadáson dolgozik, amelynek októberben lesz a bemutatója a Trafóban. Ő 51 évesen még táncol, a színpadon nem fél felvállalni a testét és lemezteleníteni a lelkét sem, miközben azt mondja, a leértékelés és a láthatatlanná válás táncosként már jóval korábban elkezdődik, mint ötvenesként. Pedig ő 32 évesen kezdett koreografálni, kétgyermekes édesanyaként alapított saját társulatot.

Amiről nem beszélünk

– A készülő darabom címe azért DON’T TALK, mert nem beszélünk az élet B oldaláról. Nem beszélünk a nőiesség és a szexuális vonzerő elvesztésétől való félelemről, amire sokan plasztikai műtétekkel, botoxkezelésekkel keresnek megoldást, hogy a mindent átható szépség- és fiatalságkultusznak megfeleljenek. Sem a menopauzával járó libidócsökkenésről, hőhullámokról, hajhullásról, a bőr- és hüvelyszárazságról, a mell megereszkedéséről vagy a depresszióról, a kontrollálhatatlan hasi hízásról és súlygyarapodásról, amit az ösztrogén hormon termelésének csökkenése okoz – sorolja az orvos. – És nem beszélünk az ösztrogénhiány hosszú távú hatásairól sem, hogy mi, nők, amíg menstruálunk, feleannyira vagyunk hajlamosak a szívinfarktusra vagy a sztrókra, mint a férfiak, majd a menopauzát követő 10 évben utolérjük őket. És nem téma a gyerekek kirepülése, az otthon és a párkapcsolat kiüresedése, a hűtlenség és a magány sem, ami miatt ötven fölötti nők milliói érzik magukat csökkent értékűnek.

Sajnálom és szinte dühös leszek, amikor valaki azt mondja nekem, ma már nem lehet létezni mell­implantátum nélkül 40 évesen, mert nem kapsz munkát, társadalmi megbecsülést, még felöltözni sem tudsz rendesen, mert a konfekcióméret egy bizonyos mellméretre szabott – folytatja Juhász Kata. – A legfájdalmasabb nekem az egész menopauzában, hogy már nem szülhetek gyermeket, pedig 45 éves korom után értem el arra az egzisztenciális szintre, hogy bevállalhassak még egy harmadikat. Próbálkoztunk is a férjemmel, de már nem jött össze, mert egy nő a perimenopauzában már kevésbé fogamzóképes. Most majd csak nagymamaként babázhatok, leghamarabb kb. tíz év múlva.

Mindezt úgy mondom, hogy én simán letagadhatnék tíz évet, ami azért küzdelem is, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy elengedjem magam, hogy kihagyjak egy-két hónapot és ne tréningezzek vagy jógázzak vagy fussak néhány kilométert mindennap, hogy tartsam a formámat.

Fogadjunk el mindent, amit az élet ad

Sári Edina 2018-ban írta meg MeNŐpauza című regényét egy változókorba lépő nő sorsfordító utazásáról (lásd keretes írásunkat), amit szakemberekkel készített interjúk egészítenek ki. A szerzőnek is feltettük a kérdést: ötven fölött miért jó?

– A felszabadultság jut elsőként eszembe. Felszabadító a tudat, hogy annyi mindenen túl vagy, de oly sok minden áll még előtted, amit már sokkal szabadabban meg tudsz tenni. Ha próbálsz is megfelelni a társadalom vagy a környezeted elvárásainak, már sokkal lazábban megy, mert megnyugtat a tudat, hogy „meg tudom csinálni”. És közben annyiféle lehetőség áll előttem, ha szeretnék valamit, elérhetem, csak ki kell nyújtanom érte a kezem – felelte a Visszhang rendszeres szerzője. – Húsz éve ezt nem éreztem így, holott sokkal több lehetőség állt előttem, mert fiatal voltam. De a technika nem volt ilyen fejlett, más készségeket kellett használni a boldoguláshoz. Én a kiteljesedést látom ebben az életszakaszban. Amit az ember addig nem tud megvalósítani fizikailag, szellemileg vagy lelkileg, arra egyre inkább van ereje, ideje, lehetősége. Van erre egy mondásom is: nem segít azon a szél, aki nem tudja, milyen irányba halad. Ötven fölött az ember lánya tudja, merre halad, és van egy szél, ami lökdösi. Ez is egy választás, hogy most nem kell kint tipródnom a hőségben a négyes-hatoson, hogy valamit tegyek, amitől hasznosnak érezhetem a létezésemet. Befejeztem délelőtt az írást, most épp egy régi sorozatot nézek itthon, mert megvan a szabadságom ehhez. Ahogy a párkereséshez is – ebben sem szabad visszariadni az életkortól. Most kell megvalósítani, amit még az élettől szeretnék, mert az a 20-25 év, ami még hátra lehet, már nagyon kevés.

A MeNŐpauza írása közben Sári Edina rengeteg hasonló helyzetben lévő nőtársával beszélgetett, és azt mondja, leginkább két dolog zavarta őket: a nőiségük és a nőiességük elvesztése. – Én a változókor testi tüneteit nem éltem meg rosszul, de az már zavart, hogy hajlamos vagyok az öregségi foltokra, és miután sokáig dohányoztam, jobban ráncosodik a szám körül a bőr (Edina a leszokása történetét is megírta tavaly szeptemberben a Visszhangnak, Függőségből a szabadságba: Egy gyógyult nikotinista naplója címmel – a szerk.). Viccelődve azt szoktam mondani erre, „szép már voltam, most okos vagyok”. A hőhullámok tényleg kemények voltak, de a menopauza alapvetően nem rengetett meg, mert én mindig a saját kis belső világomban élek, a visszajelzés csak azoktól érdekel, akiket szeretek. Most kimegyek itthon a gangra egy lenge kis ruhában, pedig van egy visszerem a bal lábamon, na és, ha meglátják, mi lesz? De tudom, hogy a nők 99,9 százaléka nem ilyen, számukra lehet ez traumatikus vagy rejtegetni való. A memóriámmal olykor vannak rövid távú kiesések, amikor valami hirtelen nem jut eszembe. Azt mondják, ez normális, de bosszantó, ha például előttem van a ballonkabátos nyomozó figurája, és nem jut eszembe Columbo neve.

Én a kettő közöttit akartam megírni, miben más minőségű az ötven fölötti élet. A MeNŐpauza két kiadása hatezer példányban kelt el (majd ezt követte a férfiaknak szóló MANOpauza és a szintén tabudöntő MűNŐpauza), a szerző utána rengeteg levelet kapott, könyve felszabadította az olvasókat, és a női lapok is felkapták a témát. Sokan eljöttek az író-olvasó találkozóira, és meséltek neki. – Volt, aki odatette kinyitva a könyvet a párja párnájára, aki beleolvasott, ettől „megfickósodott”, ami új fejezetet nyitott a szexuális életükben. Egy nyolcvanas néni pedig azt írta: ha én ezt akkor tudtam volna, a változókor után nem éltem volna le szex nélkül az életem. Én azt mondom, mindent fogadjunk el, amit az élet ad. Ne azon őrlődjünk, ki mit fog szólni, hanem mondjuk azt, hogy „tényleg megadja nekem ezt az élet? Köszönöm!”

Lendületben, aktívan

– Itt kellett volna kezdeni az egészet! – mondta nevetve egy nőismerősöm, miután őt is megkérdeztem, mitől érzi jól magát ötvenesként, amiből simán letagadhatna több évet, annyira harmonikus, üdítő jelenség. Ő már az élet U alakú boldogsággörbéjének a felívelő szakaszában tart, nem üldözi sem a teljesítménykényszer, sem a megfelelési vágy. Szereti a munkáját, beilleszkedési, tanulási és magatartászavaros kisgyerekeknek tart fejlesztő tornát, maga a megtestesült türelem és empátia. – Annyi nagy baj ért már minket az életben, hogy mi már a kicsiket is becsüljük. És ami korábban még számított, hogy „mit fognak szólni”, márpedig nekem nagyon számított, az mára mind elkopott. Szívesen beszélgetnék még, de várnak rám – fűzte hozzá, majd felpattant a biciklijére, és elkerekezett.

Közhely ugyan, hogy „az ötven az új harminc”, de számos – nyugati – tudományos kutatás igazolja, hogy a mai ötvenes nők a náluk fiatalabbaknál is aktívabbak: bringáznak, futnak, jógáznak, úsznak, zumbáznak – nemcsak több idejük van sportolásra, mint a harminc-negyveneseknek, akiket még kifáraszt a gyereknevelés és a mindennapos logisztika, de egészségtudatosabbak is, mint az előttük járó generációk. A piac ezt már felismerte, a női lapok és a közösségi média célzottan tolják nekik az egészségmegőrző csodaszerek reklámjait, pedig a mai ötvenes nők – legalábbis akiket én ismerek – elsősorban inkább élményeket fogyasztanak. Koncertre, sétákra meg könyvklubba járnak, önkénteskednek, barátnőznek, akár pasiznak is. Talán kevesen jutnak el közülük Norvégiába „énidős turistaként”, de a lehetőségeik szerint próbálják kihozni az életük B oldalából a legjobbat.