- Kondor Vilmos: Spejbl és Hurvinyek

– Jesszaszmária, főfelügyelő úrbácsi, azonnal tessen jönni, mert irtózatos nagy pofozkodás folyik! – lihegte egy tízévesforma kislány, copfja majdnem kibomlott, arcát a szeplők és az aggodalom nagyjából ugyanolyan arányban borították be.
Kuthy körbenézett, de a Rumos Kacsában rajta kívül nem volt senki, aki akár csak az utca végéből rendőrnek látszhatott volna, így lerakta a villáját, és felpillantott a sarokban lógó tévékészülékre. Intett a csaposnak, hogy egy kis hangot adjon rá. Novotny lelkesült hangja csattant bele a kifőzde lepedékes estéjébe.
– És kérem, kedves nézőink, nemsokára véget fog itt érni az összecsapás a román és a szovjet birkózó között, ami, valljuk be, nem az olimpia csúcspontja, és nem utolsósorban azért, mert utánuk lép szőnyegre Kozma Pista, a mi Kozma Pistánk, ez a csodás óriás, ez az izomtorony, akinek az állkapcsától már többen úgy megijedtek, hogy inkább nem is léptek a szőnyegre. A viccet félretéve, ha ez az összecsapás így folyik tovább, akkor tíz perc, talán negyedóra múlva, fél kilenc után valamivel láthatjuk Picit, a mi Picinket, akitől nem csak én várok aranyat, hanem nagyjából az egész ország, meg még egy kicsi! Tartsanak velünk, mert az első budapesti olimpia minden eseményéről és pillanatáról beszámolunk, ahogy…
Kuthy a kislányra nézett, maszatos kezére, kibomlott hajára, aztán kissé szomorkásan a káposztás cvekedli fekete borspöttyökkel színezett maradékára, megsimította a szakállát, és megkérdezte:
– Ki ver kicsodát?
– Két egészen kicsi egy egészen nagyot! De nagyon verve van a nagy, tessen már jönni, Lajos bácsi.
– Nem baj, Andikám, van az úgy. Hogy verve van valaki. Valakinek mindig verve kell lennie – tette hozzá.
– Azt én is tudom, de itt… – kerekedett el a gyerek szája – vér folyik.
Erre Kacsamellű Grósz is felkapta a fejét a pult mögött, és félretolta a sárgaborsó-főzeléket, majd megmarkolta a gyerekfej nagyságú fasírozott maradékát.
– Felügyelő, én ezt megnézem magamnak. Ennél a nyűglődésnél csak jobb lehet – intett a fejével a tévé felé. A szőnyegen a két birkózó igyekezett nagyon elszántnak látszani, de csak cibálták egymást, mint kutya a kapcarongyot. – Aranka! – rikkantotta Grósz, mire a konyhából egy holdvilágképű asszony dugta ki a fejét, kezében egy fél malomkőnyi méretű panírozott hússal. – Kicsim – mondta Grósz a nála kétszer nagyobb asszonynak –, kiugrom a felügyelővel ide a Gozsduba, pofozkodás folyik. Andika szerint vér is folyik.
A kislány rémülettől és izgalomtól vegyes tekintettel bólintott.
– Tessen hozni bilincset, és fegyvert, és rabszállítót, mert nagyon verekednek! – magyarázta Kuthynak, aki alig várta, hogy nyolckor leteljen végre a szolgálat Gotham Cityben, maga mögött hagyhassa az olimpia miatt még este is zaklatott főkapitányságot, és hazafele menet alaposan megvacsorázzon a Grósznál, akiről pár éve kiderült, hogy sokkal jobb kifőzdés, mint amilyen markecolós volt a negyvenes évekig.
– Aranka rápirít egy kicsit a cvekedlire, mire visszajövünk – nógatta Grósz Kuthyt, aki végül sóhajtott, bólintott, előkotorta kardigánja zsebéből pipáját, szája sarkába dugta, és felállt. Kacsamellű Grósz már az ajtóban várt, beesett mellén feszült az egykoron matróztrikónak indult atléta, majd odadobta a feleségének a vállán ejtőző konyharuhát. Aranka röptében kapta el, s Kuthy még ki sem lépett az ajtón, amikor a tévéből már nem Novotny lelkendezett, hanem egy Kudlik nevű fiatal riporterlányka interjúvolta átszellemülten a Londonból hazaugrott Zalatnay Cinit, hogy mégis milyen volt Tom Jonesszal duettet énekelni.
A Síp és a Dob utca sarkán álló Rumos Kacsából alig két perc alatt érték el a Gozsdu udvar sötét sikátorát, amit mindenki – beleértve a turistákat is – gondosan elkerült, de hogy miért, azt Kuthy sem értette. Valami gonosz jelenlét a levegőben, bár ő maga ezt nem érezte soha, pedig volt, hogy napjában kétszer is átvágott az udvaron. A sikátor inkább csak szeretett volna némi gonosz jelenlétet, de az se fért volna bele, mert széltében nagyobb volt, mint hosszában, cserébe viszont sötét volt, és büdös, egyedül a lichthófból kapott egy kis fényt, ami pont arra volt elegendő, hogy most meglássák, pontosan mi is folyik benne.
– Tetszenek látni? – kérdezte Andika, és fájdalmasan behúzta a vállát, amikor egy irdatlan pofon hangját követően valaki csattant a falon. A csattanást szláv káromkodás követte, majd másvalaki hangosan lihegett. A kislány bricsesznadrágja zsebébe nyúlt, elővett egy hatalmas doboz gyufát, meggyújtott egy hosszú szálat, és feltartotta.
– Azannya büdös keserves mindenit! – szaladt ki Grószból. A gyufa erős lángja még jobban felnagyította a küzdő feleket. Kuthy a szemüvegét is elővette kardigánja zsebéből, még közelebb is lépett, de akár közelebbről, akár távolabbról nézte, pontosan ugyanazt látta, amit a kislány mondott.
– Ugye, megmondtam! – rikkantotta Andika.
– Én azt hittem, hogy a nagy veri a kicsiket – jegyezte meg Kuthy. – Lobbants még egy gyufát, Andika – szólt a kislánynak. Andika újabb gyufát lobbantott, feltartotta, Kuthy még közelebb lépett, Kacsamellű Grósz szorosan mögötte. Az apró ember izgatottan fújtatott, ahogy egyre csattantak a pofonok a hatalmas méretű emberen.
– Ha akarják, szólok a Bongyornak, hozzon egy zseblámpát, hogy jobban lássanak – szólalt meg egy nehezen beazonosítható nemű és korú hang odafentről.
Kuthy fel sem nézett, csak intett:
– Hozzanak.
– Nem lép közbe, felügyelő? – folytatta a hang odafentről.
– Szívem szerint azt válaszolnám, hogy én csak röhögni jöttem – felelte Kuthy, amint szakállát simogatta-tépegette. A pipa úgy ült szája sarkában, mintha odaragasztotta volna. Füst nem jött belőle, de Kuthy kiválóan bele tudott kapaszkodni, ha a helyzet úgy hozta. Most nem hozta úgy, mert kivette a szájából.
– Röhögni? – kérdezte Grósz. – Hát nem tiltja a törvény ezt itt?
– Ezt? – mutatott a verekedőkre Kuthy. – Ezt nem, mert ez itt, mindjárt mondom – írt le párt kört a pipájával –, ez itt, akárhonnan is nézem, igazságtétel osztása.
– Szerintem is. De miért vajon? – kérdezte bizonytalanul és visszafogott lelkesedéssel a Kacsamellű Grósz.
Hirtelen felvillant egy lámpa fénye odafentről. Kuthy fel se pillantott, csak feltartott hüvelykujjával jelzett. A verekedők pont úgy tettek, mint az őz az úton a semmiből felvillanó autó reflektora előtt. Megdermedtek, de az őzzel ellentétben nem szaladtak szerteszét, hanem pár másodperc szünet után tovább folytatták. Kezdtek fáradni, főleg az óriás, és a két apróbb emberke sem mozgott már olyan fickósan. Az egyik sántított, ezért csak pofozta az óriást, illetve ököllel ütlegelte, a másiknak viszont a jobb keze lógott bénán a teste mellett, így ő bámulatos szökellések kíséretében rugdalta a nagydarab alakot.
– Mondja meg, mit lát – szólalt meg Kuthy.
– Két kicsi ver egy nagyot.
– Téved, Grósz – rázta Kuthy a fejét. – Ez itt elégtétel vevése, sőt igazságtétel osztása a majdnem legnemesebb fajtából.
– Ajjajj – nyögte az apró kifőzdés, és megtörölte izzadt homlokát. – Maga ismeri ezeket?
– Hogyne ismerném – bólintott Kuthy. – Az ott Spejbl, az meg Hurvinyek. A nagyot meg úgy hívják, hogy Kirjakov.
A Kacsamellű Grósz hangosan felnevetett, Andika pedig megszólalt:
– A meséből?
– Onnan – felelte Kuthy.
– Maga most ugrat. Meséből? Ezek? Spejbl és Hurvinyek?
– Az.
– Ennyi erővel Lolka és Bolka is lehetnének.
– Nem lehetnének – rázta a fejét Kuthy, és zsebre dugta a pipáját. – Mert ezek ketten nem lengyelek, hanem a cseh olimpiai csapat pehelysúlyú ökölvívói. A nagy meg a bolgár csapat váltósúlyú öklözője. Kirjakov.
– Szerintem se lehetnek Lolka és Bolka – közölte a kislány, állát hüvelyk- és mutatóujja közé csípve.
– Várjon csak! – csapott Grósz a homlokára, aztán elégedetten nézte a véletlenül agyonütött szúnyogot a tenyerében. – Ez a Kirjakov, ez bokszolt a cseh ellen, Němeček a neve. És a csehet leléptették.
– Hát le – biccentett Kuthy. – És miért?
– Azt meg én honnan tudjam.
– Ahonnét mindenki. Az Ember/Sportból? – húzta fel a szemöldökét Kuthy, majd folytatta: – Kirjakov végig ott susmorgott Němeček fülébe a ringben. Hogy a szovjetek hogyan vetnek véget a prágai jó világnak. Hogy hogyan rakják őket a helyükre. Hogy majd jönnek a tankok, és akkor vége lesz a külön útnak. És majd amikor a szovjet csapatok kivonulnak jövő tavasszal, sok derék szovjet-cseh legényke fog születni a két nép barátságának jegyében.
– Ezt meg maga honnan tudja?
– Az egyik pontozóbíró a cimborám – felelte Kuthy. – Aki történetesen beszél oroszul. Mindent hallott.
– Hú. Most már emlékszem. A cseh tökön akarta rúgni a bolgárt, mire azonnal leléptették. Ne haragudj, Andika – pillantott Grósz a kislányra, aki tágra nyílt szemmel nézte, amint az egyik cseh bokszoló olyan gyors ütéssorozat mér a bolgár ökölvívó veséjére, hogy az fájdalmában felkiáltott, de csak nem akart összeesni.
– És ezek ketten most bosszút állnak?
Kuthy lassan oldalra fordította a fejét, amint a másik apró emberke elhajolt a bolgár ökle elől, amely a falban csattant.
– Maga nem állna?
Kacsamellű Grósz rövid ideig konzultált a tenyerén szétlapult, izzadsággal vegyes parányi vértócsában fekvő szúnyogtetemmel.
– Ha már így hozza a helyzet, akkor állnék – bólintott. – Szóval akkor ezek ketten csak úgy összetalálkoztak a bolgárral, és nekiestek, mint tót az ólajtónak?
– Vagy idecsalták. Nem mindegy?
A kifőzdés kicsit hümmögött magában, majd rávágta:
– Hogyne lenne mindegy.
– Nem intézkedne már végre? Nem hallom a rádiót! – sivoltotta egy hang.
– Rájuk dobjak valamit, Cuncus? – dörrent egy másik hang. – Mosogatóvíz van kéznél, meg tavalyi krumpli egy fél zsákkal.
Kuthy sóhajtott, elővette a jelvényét, és belépett a föntről odavetülő zseblámpa fénykörébe.
– Police! Policáj! – ismételte. A bolgár azonnal leeresztette a karját, az egyik cseh éppen a falnak támaszkodott, a másik meg még rúgott egy kiadósat a bolgár sípcsontjába. A két kis ember lángoló tekintete hol a bolgárra, hol Kuthyra vándorolt, láthatóan egyik sem akarta abbahagyni, annak ellenére, hogy gyalázatosan néztek ki szakadt ruhában, felszakadt szemöldökkel, vérző szájjal, bedagadt szemmel, sőt az egyiknek mintha a füle is szabálytalanul lógott volna a fején. Kuthy elővette pipáját, és a „pucolás” nemzetközileg ismert jelzéseként a háta mögé mutatott hüvelykjével, majd a biztonság kedvéért hozzátette: – Nu págágyi!
A két kis cseh pali egymásra nézett, majd amilyen gyorsan csak bírtak, elpucoltak. A bolgár is indult volna, de Kuthy a férfi mellkasára tette kezét, aztán gyorsan el is húzta, majd mondott valamit oroszul. A bolgár hitetlenkedéssel vegyes dühvel nézett rá, orrcimpája is remegett, és bármennyire szeretett volna nekimenni Kuthynak, nem tette. Állt, mint egy robbanni készülő nyeles gránát, miközben Grósz megkérdezte:
– Mit mondott neki?
– A közrend megzavarása végett elő kell állítanom. Ezt.
– Szovjetül is tud a felügyelő? – csóválta a fejét a kifőzdés. – Ha ezt korábban tudom, akkor…
– Grósz, tegye meg, hogy a cvekedlivel vár egy kicsit. A fiatalembert – mutatott a melák bolgárra – leplombálom éjszakára az egyik cellában, de utána visszajövök.
– Lemarad a Kozma Pici meccséről? – kérdezte Grósz.
– Dehogy maradok – felelte Kuthy. – Elvégre a kapitányságon is van tévé.
– Én is mehetek? – rikkantotta a kislány. – A Picit, én is látni akarom a Picit!
– Majd az én Arankám ad neked egy szelet hideg sültet, és nálunk nézheted a Picit – nézett Grósz a kislányra, Kuthy meg komótosan megbilincselte a bolgár öklözőt, megfogta a bal karját, és ahogy elindultak, kardigánja változatos és azonosíthatatlan dolgokkal teletömött zsebei ütemesen himbálózva néha a combjának ütődtek, majd a kiléptek az udvarról, és elindultak a pofonok félhomályos sikátorából a Gotham City monumentális épülettömbje felé.