A magyar politika a múltban él és a múltnak él, mivel a fejlett világ által már réges-régen meghaladott klasszikus ipari társadalom szellemében gondolkozik. Szemben a tudásalapú társadalommal ezt az elmúlt világot megtestesítő GDP fétis rabja maradt, és egyre jobban elsüllyed a felbomló ipari társadalom, az olcsó és képzetlen munkaerő elméleti mocsarában. Ezzel a makacs múltba nézéssel a hazai politikai élet azzal untatja a tisztelt publikumot, hogyan lehet a (segéd)munka és az összeszerelő üzemek orbáni birodalmában utolérni a múltat, ami a politikai pártok teljes perspektíva vesztéséhez vezet. Ezért aztán a magyar közélet krónikus stratégiahiányban szenved, jövőként dédelgeti az itt-ott megjavított múltat, a fiatalság pedig rohan Nyugatra, a már erősen kibontakozó európai jövő, a tudásalapú társadalom felé.
A társadalomtudományokban már régóta állandó téma az ipari társadalomról a tudásalapú társadalomra vezető átmenet, de ki figyel oda, miközben a politikai vitákban az ipari társadalom érvei ütköznek a bérekről és a foglalkoztatottságról, pusztán mennyiségi mutatókkal. Az európai fejlődésre kitekintő közgazdászok figyelmeztetései – mint legutóbb Bod Péter Ákos nagyinterjúja a Népszavában –, összekapcsolva azokkal a hírekkel, hogy „versenyképtelen ország” vagyunk, sajnos nem rázzák meg az autista közvéleményt. Az orbáni kulturális sivatagban a hazai diskurzus még nem jutott el az új tematizálásig, a gazdasági rendszerváltásig. Még a politikai pártok összeomlásáról szóló kiterjedt vita sem jutott el annak kimondásáig, hogy az egész magyar politikai elit a múltban él és zagyvaságokat beszél a gazdasági válság megoldásáról.
Ám a politikusok teljes érdektelensége dacára most mégis elkerülhetetlenné vált az igazi globális - voltaképpen markánsan európai – jövőképpel való szembenézés. Most készül a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégia (NFFK) új kiadása az ENSZ kezelésében - világszerte, de különös erővel az Unióban. A Népszava dokumentumokkal igazolta ennek kapcsán, hogy a 2013-es hazai NFFK dokumentum után az Orbán-kormány most másodszor is elhazudja a globális gazdasági rendszerváltást mint a fenntartható fejlődésre való áttérést. Pedig ez a program a bonyolult neve ellenére is közérdekű és mindenkit érint. A kulcsszava a fenntarthatóság, amit akkor vezettek be hivatalosan is az ENSZ fórumain, amikor világosan kitűnt, hogy az ipari társadalom típusú gazdaság a fejlesztés akadályává vált, és megkezdődött a széles átmenet a fenntartható fejlődésre, a tudásalapú társadalomba.
A világ radikálisan megváltozott, a minimális képzettségre épülő ipari társadalom fokozatosan átalakult dinamikus képzettséget, növekvő humán tőkét követelő tudásalapú társadalommá, annak egészen új életvitelével.
A világban ugyanis „kulturális forradalom” zajlik, markáns áttérés az egyszerű gyári munkára épülő termeléstől a több képzést igénylő fenntartható fejlődésre (SDG). De nálunk az ipari társadalom darabokra esett szét, és most éppen a válságkezelésben a kavargó törmelékére próbálják erőszakosan alkalmazni a régi elvonási szabályokat. Az átmenet elől azonban nem lehet kitérni, de lehet hosszan az elavult ipari társadalom zsákutcájában vergődni. A húszas évek elején az egész magyar gazdaság negatív spirálba sodródott, mivel az ipari társadalom versenyképtelen vonásai felerősödtek a rendszerszintű korrupció révén, hiszen államilag szervezett formában ellopták a fejlesztés összes forrásait.
Az extenzívről az intenzív fejlődésre való átmenet igénye néha a szélesebb közéleti vitákban is felbukkan, ami jó irányba mutat, de ez csak gyengécske utánzata az EU-ban zajló mély folyamatoknak. A foglalkoztatottság és a bérek-jövedelmek önmagukban nem a fejlesztés dimenziói, mivel az extenzív fejlődésre a minimális és statikus képzettség, a munkaidő és szabadidő éles elválasztása jellemző, az intenzív fejlődés viszont a teljes életmód megváltozásán alapul. Része az állandó képzettségi váltás, az egyéni érvényesülési perspektívák és stratégiák, amelyek a mai fiatalság szólítószavai. A bérek és a foglalkoztatottság a mai ipari társadalombeli zűrzavarban sem pusztán morális kérdés, mert a lényeg az, hogy milyen perspektívából közelítünk a társadalmi igényekhez és feszültségekhez. Nem szabad érzéketlennek lenni a jelenlegi súlyos problémák iránt, de nézzünk mindent a fejlesztés oldaláról.
A döntő kérdés az, hogy pillanatképeket gyártunk-e a politikai konfliktusokban, beleragadva a jelen zűrzavarába, ami valójában a jövőt kérdőjelezi meg; vagy a fejlesztési perspektíva alapján az ipari társadalomból való kitörési lehetőségeket vizsgáljuk, ami a jövőt előlegezi meg. Egy civilizáltabb társadalomban a legfontosabb az emberi beruházás, a dinamikus, fejlesztő életvitel.
Ezért az ellenzéki politizálásban ne ragadjunk le például annál a jogos követelésnél, hogy a pedagógusok túlmunkáját jobban fizessék meg, hanem bővítsük ki azzal a követeléssel, hogy a közoktatás egész rendszerének európaizálásával a tanárok tevékenységét emeljük a finn modell rangjára, és akkor az egyes elszigetelt törekvések rendszerré állnak össze. A finnek minden versenyképességi és jóléti tényezőben előttünk járnak, míg „pártunk és kormányunk” az oligarchákra pazarolja a tanárok pénzét.
Az igazi tragédia nem az, hogy a versenyképességi mutatókban lecsúsztunk az utolsó helyek egyikére a 27 tagú Unióban, hanem az, hogy az Orbán-rezsim már a belátható jövőre is biztosította az utolsó helyünket. A legérzékenyebb generáció ebben a kérdésben a 25-34 éves korcsoport, amelyben 29 százaléknak van felsőfokú végzettsége. Ezzel a 26. helyet foglaljuk el az EU-ban, szemben a svédek 54 és a németek 40 százalékával. Az intellektuális tőke és a tudásvagyon elpazarlása a képzés másik pólusán is megmutatkozik, mivel az alacsony végzettséggel rendelkezők aránya viszont magas, a 13 százalékos értékével jóval meghaladja a V4 országok szintjét. Azaz a saját környezetünkben is sikerült lemaradnunk, míg az összes uniós versenyképességi elemzés azt hangsúlyozza. hogy az általános tudásszint lényeges emelkedése nélkül nincs átmenet a tudásalapú társadalomba.
Ne várjunk tehát a közvetlen jövőtől innovációs hozadékot, mert a beruházásokat nem a humán területek, az intellektuális értékek és a legszélesebb értelemben vett kulturálódás fejlesztésére fordítja az Orbán-kormány, ellenkezőleg, kifejezetten visszafejleszti és tönkreteszi a meglévő kutatási és fejlesztési (K+F) kapacitást. A kutatási-fejlesztési ráfordítások 2022-ről 2023-ra tovább csökkentek, s velük azok személyi állománya is. Aki ezekről a borzalmakról többet és alaposabbat akar tudni, az követheti Kenesei István nekrológjait az Élet és Irodalom oldalain. Itt most elég megemlíteni, hogy az egy személyre eső K+F ráfordításokban 2022-ben 243 eurónál tartottunk, ami mintegy harmada az uniós átlagnak (794) és közel tizede a svéd összegnek (1832). Innen lesz szép áttörni a tudásalapú társadalomba, amíg a fideszes oligarchák vannak hatalmon, és a leegyszerűsített extenzív, mennyiségi megközelítés rabjai képviselik az ellenzéket - szemben az uniós tudásbázisú, minőségi megközelítéssel, amiről nem is hallottak. (Vagy ügyesen titkolják a tudásvagyon és a magasfokú képzettség iránti elkötelezettségüket.)
A magyar ellenzéki politikusok átaludtak harminc évet, most döbbenten ébredeznek, mert semmit sem értenek a körülöttük lévő világból és a körülöttük zajló, újtípusú konfliktusokból. Míg a többi új tagállamban már többnyire nyugdíjba küldték a teljesen alkalmatlanná vált politikusokat, addig Magyarországon, bár többször ékesen bizonyították az alkalmatlanságukat, az állampolgárok évtizedek óta mégis tőlük rendelnek jövőképet. Pedig eleddig egyetlen ellenzéki politikust sem hallottunk a legnagyobb problémán, a jövő elvesztésén jajongani, ezért sokan várjuk, hogy a tisztelt publikum végre létrehozza magából az újtípusú ellenzéket és kialakítsa a fejlesztő államot. Húsz évi tagság után ideje lenne már tényleg belépni az Európai Unióba.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.