Takaros ház, olyan, ahol mindennek helye van, és semmilyen részletnél nem estek túlzásba. Az utcafrontra két ablak nyílik, de rendszerint zárva láttam, vagyis bizonyára ez afféle tisztaszoba, ahová csak sátoros ünnepeken megy be valaki, olyankor is vigyázva, nehogy véletlenül összetörje a rózsás pufók arcú nippeket, apró vázákat, amelyekbe legfeljebb néhány szál hóvirág vagy ibolya fér. Hátrébb van a nyári konyha, hűvös lehet, ahova napközben keveset süt a nap. Legjobb hely a reggelizéshez, ami jellemzően cukros tea, zsíros kenyér, néha-néha vajas, de itt lehet megpucolni a zöldséget, kifejteni a babot, elvégezni az aprómunkát. Az L alak rövidebb szárán lévő oldalsó épületben, amelynek fehérre meszelt falai messzire világítanak, barnára festett faajtók rejtik az állatokat, korábban tán még hízókat is, most már csak néhány tyúkot, kacsát.
De mindezt inkább sejtem, hisz a ház, ami előtt szinte naponta elmegyek a város felé menet vagy onnan jövet, a valódi arcát elrejti előlem. Nem tudom, mi van odabent, népi bútor vagy biedermeier, sorakoznak-e befőttek a kamra polcain, van-e gyúrt tészta tiszta vászonkendővel letakarva, s agg-e túró, lassan csepegtetve ki savóját a fehér rögök közül.
Egyetlen biztos pontom volt eddig a ház körül: a fekete kendős, fekete ruhás, bottal járó nénike, aki csendes nyugalommal szórta ki a kukoricát a tyúkok közé, kötözte fel a szőlőt a kert végében, seperte a feljárót, és annak ellenére tartotta rendben mind az épületet, mind a környékét, hogy mozdulatain már látszott az erőtlenség.
Bárhogy is, mindig felderültem, ha megláttam. Nem tudtam róla semmit, nevét, életét, kínját-baját, de a tény, hogy ott van az udvaron, és látom, megnyugvás volt minden alkalommal.
Ott létezett a keze nyoma, a szívós, kitartó gondoskodás mindenen. Ha lehajlott a leander nagy bugája, másnapra, harmadnapra biztosan megtámasztotta. Ha az erős szélben elmozdult egy cseréptető, azt vagy ő, vagy valaki más, aki a segítségére sietett, gyorsan helyre tette. Látszott a házon és az udvaron, hogy itt nem kampányszerű a rend, hogy nemcsak tavasszal vagy ősszel, vagy éppen egy vendégsereg érkezésekor glancolják ki, hanem a mindennapi törődés teszi ilyenné.
Először csak azt tűnt fel, hogy nem látok mozgást. Ha mindennap nem is, de azért hetente egyszer-egyszer olyan időpontban érkeztem, amikor láthattam sertepertélni az udvaron. Pár hétig magyarázhattam másfajta időbeosztással, a saját figyelmetlenségemmel, vagy épp a véletlennel, de aztán tartósan érezhető lett a hiány. Eltűntek a tyúkok, elszáradtak a virágok, s a szép fehérre meszelt ház homlokzatán feltűnt egy „Eladó” tábla. Amikor a minap arra jártam, a vén akácfát az utcára félig rádőlve találtam: talán így tisztelgett még egyszer utoljára a mindig egyenesen járó fekete ruhás, fekete kendős hajdani házlakó előtt.