Amikor politikai pártok programot hirdetnek, a leggyakrabban arról beszélnek, hogyan osztanák fel különböző célok között a köz-, azaz az adófizetőktől származó pénzt. Ha baloldaliak, akkor az oktatás, az egészségügy, a nyugdíjemelés élvezne előnyt; ha jobboldaliak, a család, a jogrend, a védelem, a vállalatok, esetleg az infrastruktúra. Csak a megállapodott demokráciákban esik szó arról is: miből, hogyan teremtenék elő az elosztott pénzek fedezetét. Miközben kénytelenek arra is gondot fordítani, hogy a költségvetés, azaz a tervezett kiadások és az elérhető bevételek egyensúlyban legyenek. Erről lesz most szó, mert az osztás a politikai jelszavak szintjén persze mindig fontosabbnak tűnik - de aki nem képes szorozni is (munkahelyet, jövedelmet, termelést, bevételt), az se nem oszt, se nem szoroz. Az csak populista vagy demagóg.
AZ IGAZI KÉRDÉS: HOGYAN OSSZUNK TÖBBET? Jellegzetes baloldali hivatkozás, hogy az ország GDP-jében mérve hazánk az Unió átlagához képest mennyivel kevesebbet költ oktatásra, egészségügyre. Ez a mutató persze akár jó iránytű is lehetne, főként akkor, ha a hozzánk hasonló fejlettségű országok átlagától is el vagyunk maradva, még inkább akkor, ha az elmaradás tudatos tendenciát tükröz. Valóban, az ezredforduló környékén, éppen húsz éve a GDP százalékában kifejezve a költségvetésből oktatásra 5,5 százalékot, most pedig csak 3,5 százalékot költünk, ami a harmadik legalacsonyabb mérték Európában úgy, hogy az európai átlag 4,5 százalék. Talán nem lehet csodálkozni azon, hogy ennek következtében a munkatermelékenység növekedési üteme nálunk 0 és az 1 százalék között van (a kiművelt emberfők száma sem nő). Persze nem lepődhetünk meg azon sem, hogy a pedagógus szakma vonzereje a (béke) béka feneke alatt van. Az egészségügyi kiadások aránya is hasonlóan csökkent, a 2003-as 5,7 százalékról 2023-ra a 4,7 százalékra. Érdemes ehhez hozzátenni, hogy az európai átlag a GDP 8 százaléka körül jár.
Persze azt is tudjuk, hogy ezek a GDP-ben kifejezett csökkenő százalékok forintban jóval magasabb összeget jelentenek, ám ha figyelembe vesszük a forint vásárlóerejének romlását is, akkor stagnáláshoz közeli kiadásról beszélhetünk az oktatás és az egészségügy esetében is.
Kérdés ugyanakkor, hogy valóban többet kell-e költeni évről-évre, illetve ha többet költünk, javul-e az oktatási teljesítményt nemzetközi összehasonlításban mérő PISA tesztek eredménye, rövidülnek-e a gyógyulási idők, és a költéssel arányosan nő-e az egészségben megélt évek száma. A nyomorszintű lemaradás esetében – mint amit az alsófokú oktatásra szánt kiadások visszaesése alapján mutattak ki az elemzők – a többletköltés nyomán határozott a javulás, már ha érzékelhetően növelik a kiadásokat. Ha a szakorvoshiányt orvosolni lehet a bérek emelésével, akkor valóban javul a gyógyító-megelőző munka eredményessége, csökkennek a műtéti várakozási idők.
A pénzmennyiség növelése akkor is eredményes, ha a rekorder infláció miatti reálértékcsökkenést kipótolja a költségvetés, és nem azt a trükköt játssza, hogy a gyógyszerárak növekedését új épületek építésére (a téglára) fordított többletkiadással ellentételezi, mert a téglát az unió adófizetői, míg a gyógyszert a magyar adófizetők pénze fedezi. Komolyra fordítva a szót, Nyugat-Európában lassan harminc éve alkalmaznak olyan tervezési-ellenőrzési rendszereket a költségvetésből gazdálkodó szervezeteknél is, amelyek a versenyt szolgálják. Azt keresik ezzel, melyik az a módszer, amelyik a többletkiadások engedélyezésével jobb eredményt - kevesebb bukást, jobb szövegértést, a társadalmi szolidaritás iránti nyitottságot - hoz, vagy az egészségügyben gondolkodva: gyorsabban térnek vissza a betegek a munkába, és a gyógyszerfelhasználás (dobozszámra vetített mutatók) is javul. Érdemes évről-évre visszamérni a változást, megtartani azokat a módszereket, amelyek érzékelhető eredménnyel járnak (evidence-based therapy).
Hazánkban is a módszerek versenyét, a felhasznált többletpénz eredményességének visszamérését szeretném látni a költségvetési gazdálkodás minden területén. Ez nem valami újdonság, hiszen 2002-ben már alkalmaztunk ilyen mutatórendszert arra, merre érdemes autópályát építeni a pálya melletti húsz-harminc kilométeres sávon élők jövedelmének növekedésében (SZJA bevallás) mérve, és ennek alapján szimulálva az irányokat. Ha nem így járunk el, a világ pénze nem lesz elég, és a legfőbb célunkat, a jóléti mutatók emelkedését soha nem érjük el.
Nem mindegy, hogyan, milyen előzetes tervek, az eredményesség visszamérésére alkalmas mely mutatók alapján osztunk. Ha erre az alapra helyezzük a költségvetési tervezést és gazdálkodást, és nem csupán a demagóg és populista osztogatásra, akkor nemcsak osztunk, de szorzunk is: több egészséges és jól képzett munkavállaló, ettől magasabb munkatermelékenység, több munkahely, több jövedelem.
ÖNÁLLÓSÁG ÉS VERSENY 2.0. Újra aktuálisak a szovjetektől átvett szocialista gazdaság óvatos, majd egyre radikálisabb hazai reformjainak kedvelt irányai: a vállalati önállóság és a versengés a vállalatok között. Az Orbán-rendszer ugyan nem kommunista diktatúra, mert nem az egyenlő jólét és felemelkedés érdekében cselekszik. Két fő célja a hatalom megtartása és minden (idegen) pénz megszerzése, vagy ahogy Bill Clinton amerikai elnök már 2014-ben fogalmazott: „Általában ezek a fickók örökre (a hatalomban) akarnak maradni és pénzt akarnak keresni".
A hatalom megtartásának és minden pénz ellopásának Orbán által gondosan kiépített eszköze az őt szolgáló néhány tucat oligarcha kezébe adott, állami szabályozással, megrendelésekkel és a kivételezett pénz- és hitelellátással magabiztosan kiépített monopólium, a versenykerülés gondosan és alaposan kiépített, zárt rendszere. A közönség így nem élvezheti a javuló minőség és a mérséklődő árak mindenütt másutt a versenytől várt előnyeit.
Persze az is igaz, hogy ezek a vállalatok mint a „trón támaszai” szolgálják Orbánt, így az ő önállóságuk is szűkre szabott, azt kell hitelezniük (ld. Le Pen MKB-tól kapott kölcsöne) akit a „gazda” kijelöl, olyan árengedményekre kényszerülnek (ld. kamatsapka), amit a gazda hasznosnak gondol, és úgy kell beszerezniük (ld. orosz szénhidrogének), hogy az a „gazda” hasznát szolgálja. Azaz nincs verseny és nincs önállóság.
Ennek következménye, hogy nem is tervezhetik el csupán a piaci tendenciák, a rendelkezésre álló piaci jelzések alapján vállalatuk jövőjét, és bármikor számíthatnak arra is, hogy át kell adniuk a kassza meg a vállalati Mercedes kulcsait.
Ha a nagyhalakat elkülönített akváriumban tartja Orbán, akkor a kishalak sem élvezhetik a versengő megrendelések és a szállítási ajánlatok ösztönző és kényszerítő hatásait, így nem csoda, hogy a nemzetközi versenytől elzárva „nem csorog le” hozzájuk a konjunktúra szerkezetalakító, kedvező hatása, és csak akkor képesek bevételekre szert tenni, ha a „gazda” nekik is hajít néhány lerágott csontot.
Ez tükröződik a vállalati várakozásokat mutató konjunktúra teszteken, amelyek szerint a kis- és középvállalatok nem számítanak a megrendelések bővülésére, hiszen azt – önállótlanul – a magyar állami költségvetéstől, vagy a nagy oligarchák által uralt iparágaktól és bankoktól várják. A gazdaságot uraló oligarchaláncolat miatt annak ellenére nem beszélhetünk vállalati önállóságról, hogy - szemben a boldogult és reformált szocializmus éveivel – a vállalatok döntő többsége magántulajdonban van. Annak ellenére nem beszélhetünk versenyről, hogy – szemben a boldogult és reformált szocializmus éveivel – a vállalatok már nemcsak nem kapnak tervutasítást, de még központi ösztönzésük szabályozási formái is (bérszabályozás, igazgatói prémiumszabályozás) megszűntek.
Ám ha „jót akarnak”, akkor leadják a „normásított 20 százalékot” (ld. Mr 20 százalék a neve a volt debreceni polgármesternek), és ezt a szándékukat jó előre közlik a kiíróval, a megrendelővel, mert csak ekkor jutnak megrendeléshez. Ha nem ezt teszik, akkor vagy az országból kell kivonulniuk (ld. Marlenka gyártója), vagy kivonulnak a stagnálók terére. Addig, amíg az Orbán-rendszer, a trón támaszát jelentő oligarchák monopol jogai érvényesülnek, amíg a verseny nem jut szerephez és nincs értelme a versenyben elért nagyobb hatékonyságot, a növekedés, a többletfoglalkoztatás, a javuló nyereségesség eredményeit a termelékenységet fokozó beruházásokra fordítani, addig nem várhatjuk, hogy a magyar vállalatok jottányi sikert is elérnek a nemzetközi versenyben.
Addig azt a keserű tényt kell tudomásul vennünk, hogy a hasonló lakosságszámú Ausztria két és félszer akkora részarányt képvisel az Európai Unió kibocsátásában (2,6 százalék), az azonos lélekszámú Csehország másfélszer akkora (1,9 százalék), a jóval kisebb Szlovákia pedig picivel nagyobb nagyságrendet (1,5 százalék) mondhat magáénak, mint hazánk (1,2 százalék). Másképpen nemhogy nem oszt, nem is szoroz.
TULAJDON- ÉS JOGBIZTONSÁG HELYREÁLLÍTÁSA. A közkeletű vélekedés az, hogy a magyar polgárokat, a magyarországi vállalkozásokat hidegen hagyja a jogállamiság helyzete, az egyéni és kollektív szabadságjogok megsértésének mindennapos gyakorlata, a hatalmi ágak Orbán általi megszállása, az Alkotmánybíróság kiüresítése, az Országgyűlés szerepét a nullára redukáló veszélyhelyzeti kormányfelhatalmazás, a stratégiainak minősített döntések felülvizsgálhatatlansága, a bírósági jogvédelem megtagadása, a szabályozásban elszenvedett hátrányos megkülönböztetés miatti piacelhagyások feltáratlansága és megtorlatlansága. Hosszan folytathatnám, de – kedves olvasó – unnád, mert jól tudod, ahol diktátorok osztanak lapot, ott a diktátoroké az igazság, no meg a haszon.
Kit érdekel az igazság, ha tele a has? Ezt kérdezte a közönség Kádár alatt (meg az orosz szuronyokkal a háta mögött), de ezt kérdezi ma is, amikor az orosz szuronyok nem látszanak, csak az oroszoknak való hajbókolás. Helyette a piacról, a foglalkoztatási lehetőségekből való kiszorítás az, ami a jogállamisághoz ragaszkodó polgárt és vállalkozót fenyegeti.
Ám ha nem remélheti a polgár, a vállalkozó, hogy érvényt szerezhet a jogainak, hogy a bírósági jogszolgáltatás erejében bízva zavartalanul megtarthatja a tulajdonát, sőt, ha azzal kell számolnia, hogy „kellő nyomatékkal” (fenyegetéssel, zsarolással) visszautasíthatatlan ajánlatot kap, akkor nem fejleszti a vállalkozását, nem bővíti a foglalkoztatást, akkor igyekszik gyarapodását, cégét, lakását elrejteni a kíváncsi szemek elől. Ha a vállalkozónak, a polgárnak nem fizetik ki a munkáját rendben és időben, ráadásul „védelmi pénzt” kell fizetnie a hatalmasoknak, hogy működhessen, vagy hogy legalább a jussa egy részéhez hozzájusson, akkor a dolgozóinak létszáma sem bővül tovább, nem lesz beruházás, amitől nőhet a termelékenység, a többlet-termelés. Akkor a jólét legfontosabb feltétele, a gazdasági növekedés elapad, mert a munkahelyek számát, a vállalatok kibocsátását senki sem bővíti, akkor nem nő az életszínvonal, akkor bizony „megáll az idő”. Nem lehet szorozni, így nem lesz mit osztani sem.
Jogállam hiányában, verseny-, tulajdon- és jogbiztonság nélkül senki nem szoroz, ezért nem is oszt.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.