A Kettesével a lépcsőn változatos és sok mindent kipróbáló novelláskötet. Kíváncsi volt, mennyit bír el a novella, a témái mennyire szuszakolhatók be ezekbe a szövegekbe?
A téma mindig meghatározza a műfajt, csak abból születik novella, ami novellaként akar megszületni. Ez a válogatáskötet sokféle típusú szöveget tartalmaz, vannak tárca jellegű írások is. Téma és stílus alapján ciklusokba rendeztem a szövegeket. Az első két novelláskötetem nyelvileg egységesebb volt, itt inkább csak a ciklusokon belül egységesek a szövegek.
Olvashatunk a kötetben monológszerű, már-már színpadra kívánkozó írásokat. Nem kísértette meg, hogy egyik-másik működhetne színházi keretek között akár?
Egy korábbi novelláskötetemben jelent meg a „Nem, nem, köszönöm” című szövegem (lásd Majd kiszellőztetsz, 2013 – a szerk.), amit aztán Gubík Ági mondott el monodrámaként. Ez az egyik legmeghatározóbb színházi élményem, ráadásul eredetileg nem színpadra írtam. Tehát igen, születhet ezen írások egyikéből-másikából is előadás, de nem gondoltam ilyesmire, miközben készültek.
Az „Ötven” című szövegből hoztam egy mondatot: „Nem probléma, túl vagyunk rajta, csak egy ötvenedik születésnap.” Ön könnyen túljutott az ötvenedik születésnapján?
Rég volt, elfelejtettem. A mélyreható számvetés mindenesetre elmaradt. Jó, azért emlékszem, nagy élmény volt tulajdonképpen az a születésnap, Lisszabonban kóboroltam, aztán mire hazaértem, a húgom megszervezett nekem egy buszvezetést a BKV telephelyén, ezzel teljesült egy gyerekkori álmom. És még a Grinzingiben is kialakult este egy kis összejövetel. Hét éve történt. Azt érzem, hogy felgyorsult az idő, sajnos nagyobb tempóba kapcsolt. Minden múlik.
Kétségbeejti?
Inkább óva int, hogy hülyeségekkel lehetőleg ne foglalkozzak. Vagy kevesebbet, mint amennyit szoktam.
A felelevenített szöveg szereplője se itthon, se külföldön nem érzi jól magát, mindent és mindenkit kifogásol, örök elégedetlen természet. Figyelmeztetés, hogy így is élhető az élet, bár így pont nem érdemes élni…
A legtöbb szereplőmet nem irigylem, általában félig üresnek látják a poharat. Közéletileg én sem vagyok vidám, még csak pozitív sem, sokat méltatlankodom, de húszévesen sem voltam más. Viszont figyelmeztetésnek nem nevezném, nincsenek népnevelő szándékaim.
Az „Oktogon, csütörtök este” rendkívül érzékeny, feszes szöveg. Aki gyengébb nálunk, azt megalázzuk?
Sajnos ez csak részben fikciós történet, egy Fedél nélkült áruló hajléktalannal esett meg az eset. Meglepően sok visszajelzést kaptam, amikor megjelent, sokakat megérintett. A probléma az empátiahiánnyal és az apátiával van, ezekről sokat írtam, az egyik visszatérő hősöm neve nem véletlenül Apáti Anna. Igazából a Százezer eperfa és a Hold on című regények is foglalkoznak ezzel a jelenséggel.
A kollektív társadalmi nyomás nem segítene, adhatna bátorságot, hogy fellépjünk az embertársunkat kikezdő szituációkban?
Kollektív társadalmi nyomás? Ha lenne ilyen, biztos segíthetne. De a szolidaritás körülbelül addig terjed, amíg az én területemet bántják. Nem tudom, közép-európai vagy magyar jelenség a fásultság eluralkodása.
Felülről irányított, vagy évszázadok alatt fejlődött ki?
Felülről mindenesetre remekül kihasznált. Hosszú idő alatt fejlődhetett ki, azt hiszem, a megalkuvás, a rosszul értelmezett kompromisszumvágy lehet az alapja. Évszázados történet.
A megalkuvás nem a túléléshez kellett?
De, biztos. Meg az is biztos, hogy minden nemzedéknek dolgoznia kellene a demokrácia megóvásán. Ha nem így tesz, lebontják körülötte. Hiszen hát most is ez történik. Legalábbis zajlik a kísérlete. A zsigerekben viszont inkább az van, hogy ússzam meg, legyek rajta túl, járjak jól. A rettenetes rendszereket a gyávaság tartja életben.
Egy interjúban azt nyilatkozta: „Aminek meg kell történnie, előbb-utóbb megtörténik.” Objektív tapasztalat? Miszticizmus?
Vagy csak utólagos okoskodás. Kicsit tapasztalat is. Miszticizmus kevéssé. Tele van az élet döntéshelyzetekkel, és persze döntésekkel, amiket utólag megmagyarázunk, és törvényszerűnek nevezünk. Függetlenül attól, hogy a döntések jók vagy rosszak. Van még a sodródás, azt is sokszor gyakorlom. És hát tudom, hogy döntés a nem döntés is.
A Katona József Színházban húsz éven át ment a Portugál című drámája. Milyen döntésen múlt a sikere?
Az, hogy bemutatta a színház, a szövegen múlt. Az előadás sikere ezen kívül a rendezésen, a színészeken és a közönségen. A Katona miatt eléggé „fent” kezdett a darab, szem elé került, rengeteg vidéki és külföldi Portugál-bemutató követte. A következő négy-öt darabom is gyorsan színre került Budapesten. Utána viszont két vidéki színházban dolgoztam irodalmi vezetőként, illetve dramaturgként, ezért az ekkor íródott drámákat ezeknek a színházaknak adtam. Győrben például elég sok nagyszínpadi bemutatóm volt, viszont ezeket a darabokat nem nagyon játszották és játsszák budapesti színházak, mert mindenki mindig ősbemutatót akar. Fogalmam sincs, miért, ezt totális hülyeségnek tartom. Most egyébként van be nem mutatott darabom, Nemzeti szélcsend a címe. A jelenről szól, szerintem elég pontos, tehát nyilván nem mutatja be senki. Majd talán tíz év múlva. Ami a sikert illeti: a minőséget a saját mércémen mérem, nem a nézőszámon és azon, hogy hány évig megy egy előadás. Aki csak a katonás Portugált látta, és az alapján ítél meg, az egy szeletet ismer belőlem.
Ön költőként indult, 1991-ben jelent meg Csókkor címen az első verseskötete, s hamarosan jön az új, az Attenborough reflektora.
Folyamatosan írtam és publikáltam verseket. A régebbiekkel sem vagyok rossz viszonyban, bár mára idegenné váltak, ami természetes. Máshogyan gondolkodunk a világról huszonévesen, mint ötven után. A régi verseim személyesebbek és naivabbak az újabbaknál, annak ellenére, hogy valójában én soha nem voltam naiv. Az új kötetanyagom, ami a Csókkor óta eltelt harminchárom év alatt írt versek egy részét tartalmazza, kevésbé alanyi darabokból, inkább sok szerepversből, ciklusokba rendezve áll össze.
Emlékszik, milyen volt az irodalmi légkör az első könyve megjelenésekor?
A kilencvenes évek eleje minden szempontból elég kaotikus időszak volt, abszolút nem láttam át a dolgokat, és sok minden, például a belterjes irodalmi élet akkor sem érdekelt. De szép pillanatokra azért emlékszem. Például 1985 szeptemberére, katona voltam, a laktanya könyvtárában lapoztam át a folyóiratot, amelyben először publikáltam. Vagy később, amikor például a Népszava közölte a verseinket, Nyilas Atilla barátommal péntek éjszakánként a Blaha Lujza téri aluljáróban együtt vártuk a másnap megjelenő lapszámot, hogy frissiben vegyük kézbe az újságot. Most már megvárnám a reggelt. Részint idős vagyok az aluljárós ácsorgáshoz, részint nincsenek is nyitva tartó újságosok.
+1 KÉRDÉS
A magyar válogatott idei szereplése a labdarúgó Európa-bajnokságon – akárhogy szépítik – erősen kifogásolható, elemzők egész sora kereste az okokat, miért nem sikerült a továbbjutás. Lelkes focirajongóként élt át hasonlót, hogy a gonosz erők összejátszásaként fogta fel a kedvenc csapata vereségét?
Gyerekkoromban meg voltam győződve arról, hogy a bírók mindig ellenünk vannak (az ellenünk a magyarokat, illetve az Újpestet jelentette), másokat pedig segítenek. A Juventust, a Real Madridot, és itthon a Fradit mindenképpen. Tizenegy éves koromban a magyar–argentin meccs láttán úgy éreztem, hopp, most megtapasztaltam a világ igazságtalanságát. Aztán felnőttként objektívebb szemmel újranéztem a meccset, és meg kellett állapítanom, hogy ugyan nagy balszerencsénk volt, de a világ igazságtalanságáról szó sincs. Az argentinok sokkal jobbak voltak. Viszont a foci tele van esetlegességgel, kis dolgokon múlik minden, a balszerencsés mozzanatok felnagyítódnak.
