Tisztességes és átlátható médiarendszerű országokban a sajtó az olvasókból/nézőkből/hallgatókból és a piaci hirdetőkből él. A hosszú távon is kiegyensúlyozott tartalomhoz mindkettőre szükség van: a csak a közönségből élő médiaterméket a legelkötelezettebb fogyasztók szükségszerűen a szélsőségek, a szektásodás felé nyomják, a nagy hirdetők irányában megmutatkozó kiszolgáltatottság pedig a tapasztalatok szerint előbb-utóbb igazodási kényszerré válik. Hogy mi az egészséges arány a kétféle bevételi ág között, azt a kommunikációtudomány sem tudta még eldönteni; az egyik népszerű elmélet szerint nagyjából 50-50%, egy másik szerint piaconként más és más. Az viszont bizonyos, hogy Magyarországon ilyesfajta egészséges optimum ma a gyakorlatban nem létezik, és hogy a köztájékoztatásunk számos problémájának ez a gyökere. Nem pedig, ahogy a kormánypropaganda állítja, az „illegális külföldi finanszírozás”: A Magyar Nemzet egymaga több hirdetésnek álcázott közpénzt kap, mint amennyi külhoni támogatást a teljes magyar sahtóban össze tudott számolni a Lánczi-féle sóhivatal. Mellesleg: a magyar kormány legalább két nagyságrenddel többet költ a szomszédos országokban, a régióban, az EU-ban és az USA-ban „médiavásárlásra”, mint amennyit szerintük az összes ellenséges külföldi aktor fordít nálunk hasonló célokra, beleértve a közismerten a vesztünkre törő, Orbán Viktorral és háza népével is legendásan szűkmarkú Európai Uniót is.
A pártmédia – kevés kivételtől, például a TV2-től és az Indextől eltekintve- szinte kizárólag közpénzből létezik, egészségtelenül magas, mindenképpen kétharmadon felüli arányban. A kormányfüggetlen sajtóban pedig ugyanilyen abszurdak az arányok, csak épp a fogyasztóktól érkező bevételek felé elcsúszva. Torz bevételszerkezetből pedig csak torz nyilvánosság következhet, amelyben sokkal fontosabb a mindenkori domináns finanszírozó elvárásainak való megfelelés a valóságnál.
Hiába kutakodik tehát a kormány újabb és újabb bizonyítékok után a valutáért megvásárolt médiaügynökökről és tollforgató hazaárulókról. Mert egyrészt a saját udvari sajtója már akkor megtalálta a „dollármédiát”, amikor még tényleg semmit nem lehetett tudni a külföldről érkező adományok nevetségesen csekély mértékéről. Másrészt meg, ha a cél valóban a tiszta lap és az átláthatóság lenne, akkor a teljes szektorban fel kellene tárni és nyilvánosságra kellene hozni a finanszírozási viszonyokat – a Mindenszónál, a Vadhajtásoknál, a Megafonnál is -, összevetve például, hogy milyen fizetések vannak ott, ahol a nyelv a legfontosabb munkaeszköz, és mennyivel kevesebbet keresnek azok (meg mennyit változott a fizetésük 2008, a sajtópiaci mélypontot jelentő gazdasági válság óta), akiket a piac, illetve a Várból nézve Soros György, Emmanuel Macron vagy Ursula von der Leyen tart el. Amiből a fentebb vázolt összefüggések miatt csak a kormányoldal jöhetne ki rosszul – nem véletlen, hogy korlátlan titkosszolgálati, versenyhivatali, médiahatósági eszköztáruk ellenére soha még csak kísérletet sem tettek rá.