„Emlékezz, hogy hörögtél / s hiába könyörögtél. / Hamis tanúvá lettél / saját igaz pörödnél.” (József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat)
Hónapok óta úgy véltem, a gázai háborúról mindent elmondtak – és mindennek az ellenkezőjét is. Ilyen esetben – mondom én – két okból is felesleges a szót szaporítani. Az első: félő, hogy elkopnak (a szavak). A második: a terepen nem történik semmi új, bombák hullanak, gyermekek, asszonyok és férfiak halnak meg, a túszok is, a meg-megszakadó és újrainduló tárgyalások eredménytelenek, ezért az ellenfelek egymást okolják.
Megoldást, prófétai tehetséggel nem rendelkezvén, én sem tudok adni. De a helyzet megértéséhez, és ezzel a lehetséges megoldásokhoz vezető úthoz a gondolataimat szívesen megosztom.
Kezdjük a számokkal. A gázai hatóságok szerint a 2023. október 7. utáni időszakban 38 ezer helyi lakos vesztette életét. A szám bizonytalan, a Hamász nem az igazmondásáról híres. Az adatok ráadásul „áldozatokról” szólnak. Eszerint fegyveresek nincsenek a Gázai-sávban, vagy azok is áldozatnak minősülnek. A másik fél a saját veszteségeiről pontosnak tűnő számokat közöl, de a megsemmisített ellenfélről nem is közölhet.
Az ismert számokból kiindulva, a tíz hónapja tartó harcok alatt, ha 50 százalék civil áldozatot számítunk, 19 ezren, ha kétharmadot, kb. 25 ezren haltak meg; azaz havonta 1900, illetve 2500 ártatlannak tekinthető polgár. Félreértés ne essék: számomra egyetlen gyerek, egyetlen asszony vagy ember halála is katasztrófa. A háborút nem ők okozták, hanem az iráni pórázon tartott Hamász vezetői és katonának alig tekinthető fegyveresei. Mindezt elismerve és figyelembe véve a havi 1900, illetve 2500 áldozat sokféle meghatározást vonzhat, de a népirtást (genocídiumot) biztosan nem!
Kis türelmet, még néhány szám. A kilenc évig tartó, orosz közreműködéssel levert szíriai polgárháború áldozatainak száma 300 ezer. Közülük 12 ezer gyermek. Jemenben hét év alatt 150 ezer elesett és 277 ezer közvetett halottról tudunk. A jordániai hadsereg és a PFSZ csapatai között vívott csatában 10 ezerről. A szudáni hadurak számlarendezése 14 ezer halottal és tízmillió (!) menekülttel járt. ENSZ-közgyűlésről, hágai ítéletről, bojkottról nem szól a krónika.
Erről jut eszembe, az öldöklés szabályozását célzó, gyakran genfiként emlegetett egyezmények önkiszolgáló étteremre emlékeztetnek, ahol a kínálatból mindenki tetszése szerint válogat. A „háború törvénye” Clausewitz szerint a határtalan erőszak. Most sem tartunk messzebb, mint kétszáz éve. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja közül egyik sem írta alá a legutóbbi genfi egyezményt. A kórházak, iskolák, templomok védettsége magától értetődő – Gázában is. Akadnak jogértelmezések, melyek szerint ezeket akkor sem szabad bombázni, ha alattuk lőszergyárak, katonai irányító állások, túszok börtönei húzódnak. Az arányosság elvét, amelyet most Izraelen kérnek számon, kevesen alkalmazzák. Vajon hány gázai csecsemő fejét szabad levágni ahhoz, hogy az Izraelben lefejezett csecsemőkkel arányos legyen?
Mindez azonban csak azokra érvényes, akik betartják a szabályokat. A többiek jelentkezzenek önként Hágában...
A szavakkal még ennél is nehezebb a helyzet. Jonathan Dekel-Chen, izraeli történész emlékeztetett arra, hogy a pogrom nem egyszerű mészárlás, hanem az uralkodó osztályok által felhergelt csőcselék gaztette. A gettó sem az idegengyűlölő zsidók fészke, hanem kényszerlakóhely. A már említett népirtás egyszerre feltételez szándékot és megvalósítást. Ezt a fogalmat felidézni Gáza kapcsán annál is nagyobb aljasság, mert a XX. században három népirtás történt: az örményekkel az Oszmán Birodalom utolsó időszakában, a cigányokkal és zsidókkal pedig a második világháború alatt. Elie Wiesel alkalmazta először az ószövetségi soát (teljes égő áldozat) a holokausztra, míg a cigányok porajmosként (romani nyelven: felfalt) emlékeznek rá.
A gyarmatosítás (kolonizáció) a tizennyolc és tizenkilenc századi politikusok szájában pozitív tettként hangzott, a civilizáció áldásait vitték el a vademberekhez. Apró részlet: természeti kincseiket kobozták el cserébe, gyakran (de nem minden esetben) önazonosságuktól is megfosztva a gyarmatosított népeket. A nyelv, mint fegyver használatával a gázai konfliktus mindkét oldala vádolja a másikat. Abdelkader Assad szerint az izraeli, és nyomában a világsajtó a bombázások áldozatait halottként írja le. A passzív minősítés szerinte enyhíti a gyilkosság tényét.
Georges-Elia Sarfati elemzése azt mutatja ki, hogy a Hamász-iráni narratíva a tények kifordítását célozza. E szerint az október 7-i mészárlásért a felelősség Izraelt terheli. Ahogy az egyik Hamász szóvivő fogalmaz, október 7. történelmi szükségszerűség volt. A jó ügy érdekében az iszlamista fanatikus a marxista dialektikától se riad vissza. Annyi biztos, hogy ez a háború legalább annyira a lélektani hadviselésről szól, mint késekről és bombákról. A váratlan támadást követő napokban az izraeli sajtó, és nyomában néhány más napilap állatokként jellemezte a Hamász gyilkosait. Érthető felindulás, haszontalan szóhasználat. Éppen arról van szó, hogy emberek követtek el emberfaj-specifikus tetteket. Állatok, mint tudjuk, főleg a túlélés céljából támadnak meg más állatokat: vadászterület, éhség, nemzésvágy, Ennyi, nem több. Október 7. előkészítőit nem valamilyen ragadozóösztön hajtotta a legapróbb részletekig kitervelt „hadműveletre” – mint ahogy az elmúlt hónapok eseményei; a diáktüntetések, a közösségi hálózatokon terjesztett fényképek, a vádeljárás, az Európai Parlamentbe juttatott képviselők közül egyetlen sem volt esetleges. Egy átgondolt, sikeresen végrehajtott hadművelettel ajándékozták meg a híveket.
Nem kívánom elhallgatni, hogy a kampány sikeréhez az izraeli, fasisztoid szélsőjobb is hozzájárult. Október 7. előtt és után. Gáza ügyében nem lehet figyelmen kívül hagyni: a 2,3 millió lakos elődei közül 1,7 millióan az 1948-as háború alatt, menekültként kerültek oda. Nincs hely felsorolni, hogy ki, mikor, mit hibázott, de tény, hogy Izrael megsemmisítésének tervezői könnyen toboroztak mindenre kész híveket. Netanjahu ostoba politikája, amely egyetlen célként a palesztin állam létrejöttének megakadályozását tűzte ki, s ennek érdekében biztosított sok száz millió dollárt és a földrabló telepeseknek katonai segédletet, Irán és a Muzulmán Testvérek stratégiáját szolgálta.
A tragédia-sorozatot ellensúlyozni képtelen, de némi optimizmusra okot adó tény: Izrael arab kisebbsége mintaszerűen viselkedett. Egyetlen tagja sem azonosult a gyilkosokkal, október 7-én sok izraeli arab sietett a megtámadottak segítségére. A Jordánon inneni területeken az „arab utca” ugyan a radikális Hamásznak szurkolt, Mahmúd Abbász kormánya mérsékelten reagált. Néhány libanoni, algériai, marokkói értelmiségi – nem kevés kockázatot vállalva – nyíltan elítélte a támadást. Mind ők, mind több európai zsidó véleményformáló az emberiség és az emberiesség eszméjét szegezte szembe az öldöklés ideológiájával.
Nem minden, de több, mint semmi.
