Ha alaposabb végiggondolás nélkül netán Nagy Sándor birodalmára vagy a Római Birodalomra tippelnénk, az tévedés volna. A valaha létezett legnagyobb területű államalakulat a XIII. században született és nagyjából száz évet élt Mongol Birodalom volt. Szibériától Jáváig, a Japán-tengertől Közép-Kelet-Európáig terjedt. A megalkotásához vezető hódító háborúk 32 millió halálos áldozatot követeltek, ami a korabeli lakosságszámokat és fegyvereket figyelembe véve, méretarányosan nagyobb szám, mint a második világháború 70 millió halottja. A második helyet a szintén középkori Türk Birodalom, a harmadik helyezést pedig a két világháború közötti Brit Birodalom foglalná el, s a Szovjetunióé lenne a negyedik hely. A mai országok közül Oroszország és Kanada is ott lenne az örökranglistán.
Azt persze nem gondoljuk, hogy Mongóliát megilletné az „ismeretlen ország” vagy az „elfelejtett állam” fogalma. Azt azonban megkockáztatjuk: az a tény, hogy egy évtizedig fennállt egy teokratikus mongol állam, aligha ismert. Pláne, mert Mongólia mégiscsak egy törzsi-nemzetségi, katonai arisztokrácia teremtménye. A politikai szerveződés legalsó foka a nemzetség. Ezt követi a törzs. Innen kettéágazik a fejlődés. Egyes helyeken a törzsek államot alapítanak. Másutt a fiktív vérségi rokonság elvén mennek tovább, s megszületik a törzsszövetség. Többnyire megállapíthatjuk, a törzsszövetség a vérségi logikájú vonal végső fázisa, ami után államalapítás vagy pusztulás következik. Ám a hatalmas területen élő mongolok esetében volt még egy lépcsőfoka a fiktív vérségi (nem területi) szerveződésnek: a törzsszövetségek szövetsége. Öt törzsszövetség alapította meg a hódító mongol államot, amikor 1206-ban a nagy kuriltáj (vagy kurultáj), a törzsszövetségek tanácskozása Dzsingisz kánt nagykánná választotta.
Mongóliában rövid ideig, 1911 és 1919 között állt fenn teokratikus állam. De mi is a teokrácia? A fogalom az ókori zsidó történetíró, Iosephus Flavius alkotása. Jelentése szó szerint: istenuralom (theosz = isten, krateia = uralom). Olyan országról van tehát szó, ahol formálisan egy (vagy több) isten uralkodik. Ahol az uralkodót istennek vagy isten fiának tekintik. Ahol világi és vallási hatalom ugyanazon kézben van, vagy ahol a vallási-papi hatalom felette áll a világinak. Ahol a legfőbb hatalom az adott nép istenét képviselő egyház kezében van. Ahol a vallási vezetők döntő szót mondhatnak ki a politikai kérdésekben. Talán a Larousse definíciója a legkerekebb: olyan politikai rendszer, amelyben a közvetlenül istentől eredőnek tekintett hatalmat olyanok gyakorolják, akiknek erre vallásos tekintélyen alapuló felhatalmazásuk van.
Ha a teokrácia szót tágabban értelmezem, minden ókori keleti állam, sőt a császárkori Róma is teokrácia. Ha a fogalmat kicsit szűkebben értelmezzük, és kifejezetten papi uralomra gondolunk, az egyiptomi Újbirodalom, a Napata (Kús) Birodalom, vagy az Ószövetség zsidó állama lehetnek a teokrácia klasszikus esetei. Az egyiptomi Újbirodalomban a Théba városi Ámon-papság a fáraóval egyenlő hatalmi tényező – képes volt megbuktatni Ehnaton király vallási-politikai reformját. A Napata Birodalom a Nílus-völgynek Egyiptomtól délre fekvő, egyiptomi és görög hatás alatt kialakuló, de jellegzetes fekete-afrikai vonásokat is magán viselő államalakulata. Napata az első állam, ahol a papok selyemzsinórt adtak át a halálraítéltnek, akár magának a királynak is, aki felakasztotta magát. Az ókori zsidó államban a papság formális és a próféták informális hatalma képes volt a politikai alakítására. Egy zsidó király lehetett házasságtörő, élhetett többnejűségben, vétkezhetett trónviszályban, követhetett el népirtást – ha bírta a főpapok támogatását, minden bűne megbocsáttatott. Ha viszont szemben állt a főpapokkal, lehetett a történelem legnagyszerűbb alakja, akkor is kereszten végezte.
Habár valaha a mongolok hódították meg, elképesztően sok kínai halálos áldozat árán a Mennyei Birodalmat, a XX. század elején Kína uralkodott Mongólia fölött. A kínai (pontosabban mandzsu – ez a nép adta az utolsó Kínában uralkodó dinasztiát) uralom 1696 óta állt fenn. Mivel maga Kína is az imperialista nagyhatalmak célpontja és félgyarmata volt, Mongólia kettős függésbe került. Jogilag és valóságosan is a kínai birodalom alárendelt tartománya, ugyanakkor az orosz gyarmati behatolás célpontja is volt. A mandzsu Kína igyekezett megtörni a mongol buddhista egyház hatalmát. Százezernél több kínai telepes érkezett az országba. A népesség többségét kitevő nomád pásztorok adót fizettek az államnak, a mongol előkelőknek és az egyháznak. Kötelező katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. Sokan kínai és mandzsu uzsorások karmaiban vergődtek. A kínai uralom korrupt volt, s csak elvett Mongóliától, semmit sem adott cserébe. Sokan a kolostori életformát választották, ami azonban legfeljebb az egyéneken segíthetett, a nép többségén nem. Nem csoda, ha az ország 1912 előtt is lázadás-közeli állapotban volt. Az 1911-12-es kínai forradalom Mongóliába is elhozta a reményt.
Új, egyházi-vallási kormányzat alakult, élén a teljhatalmú vallási uralkodóval (mongol neve: bogd). A legfőbb hatalmi testületté a vallásügyi minisztérium vált. 1914-ben kétkamarás országgyűlést hoztak létre. Az előkészítő és ellenőrző szerepkörű felsőházba kinevezés vagy funkció alapján lehetett bejutni, de az alsóházba is katonai parancsnokok, hivatalnokok kerültek. A kínai forradalom miatt a mandzsu tisztviselők jórészt hazamentek. Helyükre az uralkodó a saját embereit tette, de a mandzsu közigazgatást és bíráskodást fenntartotta. Törvény előtti egyenlőségről szó sem lehetett. A társadalom kiváltságosokra és alávetettekre oszlott. Az egyházi és világi előkelők adómentesek maradtak. A teokratikus állam szűk évtizede alatti trend a világi politikusok háttérbe szorítása, az egyháziak javára.
Mégsem tekinthetjük az újszülött mongol teokratikus rendszert valami velejéig reakciós képződménynek. A kormányzat támogatta a földművelés terjedését – a földművesek csak csekély, 3 százalékos adót fizettek. Az állami bevételekben a feudális jellegű adók aránya csökkent, a kapitalista jellegű bevételeké (pl. vámok, bányaadók) nőtt. Oktatási reformot hajtottak végre. Új iskolákat alapítottak (1911 előtt egyetlen világi iskola volt csupán az országban, mandzsu oktatási nyelvvel). Új oktatási struktúrát teremtettek, mely ötéves általános iskolán és ötéves középiskolán alapult. Teret nyert a képzésben a mongol nyelv. A tantárgyak között nagy szerepet kaptak az élő idegen nyelvek: orosz, kínai, mandzsu, angol, francia. Történelmet és földrajzot, a középiskolában jogot is tanítottak. A költségvetésből gazdaságfejlesztési alapot különítettek el. Ennek jó részét azonban az orosz tanácsadók és mongol hivatalnokok juttatásai vitték el. Így is napirendre került egy erőmű építése, távíró- és telefonfejlesztés, állatorvosi központ létrehozása, a világi tudomány támogatása. Ötmillió rubeles orosz kölcsönt vettek fel. Új bányákat nyitottak, ahol aranyat, ezüstöt, vasércet és feketeszenet termeltek ki. Új naptárt vezettek be. A mongol teokratikus fordulat minden korlátja ellenére megmozgatta a társadalom alkotó erőit, vállalkozó szellemét. Körvonalazódott egy, az új viszonyokhoz alkalmazkodni képes, polgárosuló társadalmi réteg.
Az új teokratikus állam ki akart törni fojtogató geopolitikai helyzet (a Kína és Oroszország közé ékelődő állam) okozta elszigeteltségből. Kapcsolatfelvételt kezdeményeztek az Egyesült Államokkal, Japánnal, Dániával, Hollandiával, Belgiummal és az Osztrák-Magyar Monarchiával. Ezek a törekvések sikertelenek maradtak. Mongóliát csak Japán ismerte el. A kettős függés – de jure kínai uralom, de facto orosz protektorátus – lebírhatatlannak bizonyult. Az orosz kormány a hitelért cserébe kicsikarta az orosz kereskedők vámmentességét. 1913-ban orosz-kínai, majd 1915-ben orosz-kínai-mongol tárgyalások zajlottak. Ezek orosz diplomáciai sikert hoztak. A mongol külpolitika nem tudta kijátszani egymás ellen szomszédait. Az orosz kapcsolat hozott bizonyos gazdasági impulzusokat, de egyúttal újabb függésbe vonta Mongóliát.
A forradalmi válság után lassan magára találó Kína nem csak Mongólia függetlenségét nem fogadta el, de önkormányzatát is sokallotta. 1918-ban kínai csapatok szállták meg Mongóliát. Amikor ebbe (az orosz forradalomtól tartva) a bogd beleegyezett, ezzel ugyan megvédte saját személyes hatalmát, de kiszolgáltatta országát. 1919-ben az országgyűlés elé terjesztették a kínai követelést az autonómiáról való lemondásról. A felsőház elfogadta, az alsóház elutasította a kínai ultimátumot. Végül az „oldotta meg” a problémát Kína számára, hogy 16 mongol állami vezető aláírta az önkormányzatról való lemondást. Ezzel a teokratikus irányítású, ám legalább a területi autonómia értelmében független mongol állam kísérlete elbukott. Ezt követően, 1920-1922 között orosz fehérgárdista hatalom állt Mongólia élén, kiűzve a kínaiakat. Aztán, ahogy Oroszországban, Mongóliában is bolsevik fordulat következett. 1924-ben meghalt a bogd, s az új hatalom megtiltotta újjászületése (vagyis örököse) felkutatását.
E sorok írásakor is létezik néhány teokratikus állam a Földön. A legismertebb a Vatikán. De Iránt és (talán határesetként) Szaúd-Arábiát is idesorolhatjuk. És számolhatunk még két különleges esettel: az Athosz-hegyi Köztársasággal, illetve a dalai láma különös államával. Ez utóbbi két esetben nem az a kérdés, hogy teokratikusak-e, hanem hogy vajon tekinthetők-e államnak.
Kr. e. 492-ben a görög világ meghódítására, avagy a hivatalos indoklás szerint a perzsa uralom ellen lázadókat támogató két városállam, Athén és Eretria megbüntetésére útnak indult perzsa flotta viharba került, és a Halkidiki-félsziget (akkor Khalkidiké-félsziget) szikláihoz csapódott hajóik összezúzódtak. Ahol ez a dráma történt, ott áll ma az Athosz-hegyi Köztársaság. A legenda szerint itt kötött ki Szűz Mária és János evangélista 49-ben. Mária olyan szépnek tartotta a területet, hogy imájával megkérte Jézust, hagy legyen ez Mária kertje. Az állam (már ha annak tekinthető) 1046, IX. Kónsztantinosz bizánci császár rendelete óta létezik. Területe 336 km2, népessége 2300 fő. A kis politikai egység kb. húsz kolostorból áll. Ezek közül az elsőt 963-ban alapította Athoszi Szent Atanáz. Az Athosz-hegyi állam túlélte az oszmán-török uralmat. Mi több, a török időkben, ami itt nem százötven, hanem négyszáz évet jelentett, a görög kultúra, benne a nyelv és írásbeliség őrzője volt. A modern görög államban megszűnni látszott, de 1926-ban megkapta, illetve visszakapta autonómiáját. Mindegyik kolostornak van temploma, főtere, kiegészítő épületekkel és mindezeket körülvevő fallal. Az állam élén a Szerzetesi Tanács áll. Külpolitikája nincs, illetve azt a mindenkori görög külügyminiszter intézi. Egyházjogi-vallási ügyekben a konstantinápolyi (azaz, ma, voltaképp isztambuli) Ökumenikus Patriarchátus irányítását kell elfogadnia.
A teokratikus kisállam nem annyira jogokat, inkább tilalmakat fogalmaz meg. Területére nem léphetnek nők, gyermekek és eunuchok. Mi több, nők hajóval is legfeljebb ötszáz méterre közelíthetik meg az állam partjait, és nőnemű állatok sem léphetnek területére. Egy időben a tilalom még a szakáll nélküli férfiakra is vonatkozott. A szerzetesek napi nyolc órát istennel – azaz imával, elmélkedéssel, szertartásokkal – töltenek. Az államban 21. életévüket betöltött, ortodox görögkeleti vallású férfiak élhetnek – egyébként nem csak szerzetesek.
Az 1911-12-es kínai demokratikus forradalmat nem csak – mint fentebb láttuk – Mongólia, hanem Tibet is megpróbálta függetlenségének megteremtésére kihasználni. A XVII. század óta teokratikus berendezkedésű Tibet élén a dalai láma állt, aki egy személyben vallási és világi-politikai vezető volt. Az ország második embere a pancsen láma, aki a külügyeket intézte. Mellettük két „miniszterelnök” működött a dalai lámának alárendelt végrehajtó szerepkörben: egyikük a kormány, másik az egyházi tanács feje. Egy fele-fele arányban egyházi és világi személyekből álló parlament (helyi neve: devasung) is létezett. Tibet valamelyes gazdasági súlyát a Kína és India közötti átmenő kereskedelem és kulturális csere adta. A XVIII-XIX. században függő, vazallus állam szerepben lévő Tibet brit és orosz kapcsolatépítéssel próbálta ellensúlyozni a kínai függést.
1913-ban a 13. dalai láma kimondta Tibet függetlenségét, és állama egyezményt kötött Mongóliával. A „gyengék szövetsége” nem ellensúlyozhatta a kínai hatalmat. Egy 1914-es egyezmény elismerte, hogy Tibet Kína része, azonban autonómiával rendelkezik. A tibeti kísérlet sok hasonlóságot mutat a mongolhoz, amennyiben egyszerre próbálta erősíteni az állam teokratikus jellegét, ugyanakkor a modernizációt is megkezdeni. Ez utóbbi reformokat jelentett. Nekikezdtek az úthálózat kiépítésének, iskolák alapításának. A politikai reform az ún. régenstanácsot tette a legfőbb hatalmi szervvé.
A hol szorosabb, hol enyhébb kínai uralom alatt talán az 1951-1959 közötti időszak tekinthető a viszonylagos függetlenség időszakának (Rónaháti Cecília gondolatmenetét követjük). Ekkor például a dalai láma is részt vehetett a kínai alkotmány kidolgozásában. 1959-ben a kínai Országos Népi Gyűlés reformtervet készített a tibeti teokratikus berendezkedés felszámolására. Ez váltotta ki az 1959-es felkelést, majd ennek leverése után az első emigrációt. A tibeti száműzöttek az indiai Dharamszala városban kaptak letelepedési lehetőséget. Az itt kialakult politikai központ a dalai láma vezetésével (persze emigráns) kormányt alakított, a történelmi csengésű kasag néven – és alkotmányt készített Tibet számára. Ez a fiktív alkotmány (hiszen életbe lépésére nem került, nem is kerülhetett sor) teokratikus és demokratikus elemek kompromisszuma, meghagyva a dalai láma vétójogát és a régenstanács szerepét. A második, 1969-es felkelés kudarca után több tízezer tibeti menedékkérő telepedett le néhány befogadó országban. Így a korábbi, egyetlen városra korlátozódó emigráció helyett egy „globális szórvány” alakult ki. A dalai láma 1990-ben egy új alkotmányt adott ki. Ebben célként már nem a teljes függetlenség, hanem a Kínán belüli önkormányzat helyreállítása áll: egy belügyekben önálló ország, amely lemond a saját külpolitikáról és hadseregről. Az 1990-es chartában több a demokratikus elem, megjelenik a hatalmi ágak szétválasztása, és műfajilag is közelebb áll egy valódi alkotmányhoz, mint 1961-es elődje.
A dalai láma és a tibeti menekültek rendszere nyilván csupán virtuális állam. Kormányát egyetlen ország vagy nemzetközi szervezet sem ismerte el. Erre esély sincsen a belátható jövőben. Ugyanakkor a dalai láma erkölcsi tekintély, számos országban fogadják. Tibet helyzetét az ENSZ napirendre tűzte. 13 országban Tibeti Ház Alapítványok jöttek létre, melyeket afféle nem hivatalos nagykövetségnek is lehet tekinteni. Ma Tibetnek 3,8 millió lakosa van; a nem hivatalos adat, melyet a láma hirdet, hatmillió.
Tekinthető-e államnak a két fenti képződmény, az Athosz-hegyi Köztársaság, illetve Tibet? Az állam fogalmába a függetlenséget is bele szokás érteni. Ugyanakkor ki ne tekintené államnak a Habsburg uralom alatt álló Magyarországot vagy a XVI. században kettős (Habsburg és török) függésben lévő Erdélyt? Úgy véljük, az Athosz-hegyi Köztársaság és 1959-ig Tibet korlátozott értelemben államnak volt tekinthető, de a dalai láma mai virtuális rendszere már inkább nem.
