Orbán Viktornak egy dologban biztosan igaza van. Abban, hogy vajúdik a világ, és a XIX. században kezdődött ipari forradalom mostanra olyan tudományos és technikai fordulathoz vezetett, amit a legegyszerűbb ember is érzékelhet, például az okostelefonja használatával. Ahogyan minden nagy technikai változás, ez is gyökeresen átformálja a világot. Következményei egyelőre kiszámíthatatlanok, hiszen a történelem folytatása nem automatizmus: számos ismeretlen tényező okozhat váratlan fordulatokat.
Az biztosnak tűnik, hogy az egy központú világhatalmi helyzet már véget ért, és több központú világ formálódik – de ezek egymáshoz való viszonyának előrejelzése a fantázia világába tartozik. Nem zárható ki, hogy a világ ma is legfejlettebb hatalmi csoportosulása, az Egyesült Államok és Európa megőrzi élenjáró szerepét a tudományos átalakulásban. Kétségtelen, hogy a mostani Európai Unió erőforrásai szétaprózódnak, emiatt is nehezen alkalmazkodik a megváltozott világhoz. Ebben a tekintetben a tagállamok egymástól lényegesen eltérő érdekei a továbbfejlődés akadályai.
Nem biztos, hogy a nemzeti érdekünk a múlt viszonyaihoz való görcsös ragaszkodás, hiszen a történelem bizonyítja, hogy az elmaradókat elsodorják az elkerülhetetlen változások. Meggondolandó lenne, hogy ne kerékkötői, hanem alakítói legyünk egy olyan európai integrációnak, amelyik elhárítja a közös fejlődés útjából a rég kialakult gazdasági-társadalmi akadályokat. A fejlett nyugati országok mostanra olyan szakaszba léptek, amelyben a korábbi kapitalizmusból egy új formáció, a közösségi jóléti állam is kialakulhat. Tudják, hogy mostanra az emberi képességek, a tudás és annak alkalmazása lett a gazdasági fejlődés leghatékonyabb forrása, ezért az a céljuk, hogy a társadalmat is érdekeltté tegyék és felkészítsék annak befogadására. Ennek érdekében nemcsak a gazdasági integrációt szolgáló közös szabályozásokat terveznek, hanem szociális felelősséget vállalnak valamennyi polgárért, és a társadalom számára megteremtik a felemelkedés esélyeit és garanciáit is.
Igazi nemzeti érdekünk lenne egy olyan társadalmi átalakuláshoz kapcsolódni, amelyik elősegítené a mi növekvő gondjaink felszámolását is. Ennek részeként kellene kezdeményezni egy olyan egységes uniós nemzeti kisebbségvédelmi állásfoglalást vagy egy olyan törvény létrehozását, amely biztosítékot teremtene a határainkon túl élő magyarok és más nemzeti közösségek védelmére, megmaradására, és megoldást próbálna találni a történelmi sérelmek meghaladására. Az integrált birodalomban élésre saját tapasztalataink is vannak. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában például közös volt a külügy, a hadügy és a pénzügy – mégis megmaradt az ország függetlensége, sőt az a korszak volt az egyik legsikeresebb a nemzet fejlődésében.
A miniszterelnök a világhatalmak viszonyainak átalakulását is vizionálja, de ez egy olyan soktényezős folyamat, amelyben szinte minden megtörténhet. Még az is lehetséges, hogy egy amerikai és oroszországi fordulat után újra létrejön az együttműködés a végtelen természeti és emberi fejlődési tartalékokkal rendelkező Oroszországgal, ahogyan azt Merkel asszony tervezte.
Magyarország évezredes története során végre Európa szerves részévé vált, sorsa a közösség sorsához kapcsolódott. Kapcsolatot kell tartani a világ más részeivel, de nem célszerű azok érdekeinek kiszolgálójaként részt venni a nagyhatalmak gazdasági-hatalmi küzdelmeiben.
Volt egyszer, nem is olyan régen egy olyan Európa, amelyben az olasz és a német fasizmus egy ideig meghatározta a nemzetek sorsát. Akkor is voltak olyan államférfiak (például Bethlen István és Teleki Pál), akik tudták, hogy az országot nem lehet a napi politikai érdekek játékszerévé tenni, mert az pusztulással járhat. De vajon tanultunk-e valamit a saját múltunk tragédiáiból?
A szerző társadalomkutató, ny. főiskolai tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
