„A második hely csalódás” – hangoztatta a rúdugró Armand Duplantis. Azért a múlt idő, mert négy éve nem győzték le.
Annak idején Rajki Béla, a vízilabdázók szövetségi kapitánya jelentette ki: „Az ezüstérem kudarc.” A jelmondat jegyében akkor is edzést tartott 1970-ben, a barcelonai Eb-n, amikor kiderült, hogy az uszodában nincs egyetlen labda sem. Beküldte tehát Faragó Edson Tamást, a póló Peléjét és társait a vízbe, hogy imitálják a játékot. Az uszoda személyzete szoborrá dermedt a pantomim láttán, Rajki azonban rendíthetetlen maradt, sőt a partról megállított egy „akciót”, majd leszúrta Csapó Gábort: „Hova passzolsz?!”
Az Európa-bajnokságot aztán nem sikerült megnyerni – ezüst és kudarc következett –, Duplantist pedig nem fenyegeti az a veszély, hogy rúd nélkül kell ugrania a tréningen, mert csak a szórakozott professzor (Fred MacMurray, majd Robin Williams) tudna helyből átjutni 6 méter, pláne 6 méter 25 centi fölött.
Azért az rúddal se semmi. Pláne, ha az ember egyedül marad 80 ezerrel. Illetve, dehogy marad egyedül: együtt van egy egész arénával. Mintha Bruce Springsteen koncertezett volna, olyan hangulat uralkodott a zsúfolt Stade de France-ban.
Amúgy Duplantis is énekelhetné: Born in the U. S. A. Elvégre a louisianai Lafayette-ben született. A teleket Louisianában, a nyarakat a svédországi Uppsalában tölti, ha nincs éppen jelenése Párizsban.
„Ez a legcsodálatosabb légkörű stadion, ahol valaha voltam – mondta a helyszínről. – Lehetetlen leírni azt az érzést, ami itt elfogott.”
Újabb világcsúcsánál mindenki vele repült. Egyikünk se tudna szállni rúddal vagy a nélkül, ettől még érezhetjük azt, hogy ő is mi vagyunk. Miként Simon Biles, LeBron James, Katie Ledecky, Milák Kristóf, a 4x100-as amerikai vegyesúszó váltó… (Négy az egyben. Sőt nyolc az egyben. Volt olyan olimpia, hogy délelőtt a Peter Rocca, Chris Woo, Joe Bottom, Jack Babashoff összetételű „fakó” repesztett világcsúcsot, hogy aztán a John Naber, John Hencken, Matt Vogel, Jim Montgomery szuper kvartett az esti főműsorban megjavítsa a matiné rekordját.)
Krúdy Gyulával is repülünk. Ő sem lesz egyikünk sem soha, a prózában zenélő író mégis mintha belőlünk szólna. Akárcsak Verdi, Bogart, Fábri Zoltán, Camus, Dumas.
A kamu duma pedig az üldözőversenyre is rendre benevező sorsüldözötteké. Akik most megrökönyödve tapasztalják, hogy a fertő francia fővárosában az apokaliptikus rémálmok ellenére milyen emberi is az olimpia. Azt közvetíti, hogy korántsem csak a rúddal, hanem lelkileg is fel kell emelkedni.
Magasan a léc.