A társasház udvarán le is modelleztem a dolgot, mikor is Nyilasi, majd Détári vezetésével a magyar válogatott legyőzte a döntőben Brazíliát. A poroló volt az egyik kapu, Berci bácsi garázsa a másik. Az összes gólt én lőttem különböző nevek alatt, és a dramaturgiára is nagyon ügyeltem, a magyarok hol az utolsó percben mentették hosszabbításra a meccset, hol lehetetlen helyzetekben fordítottak. Ha megbotlottam, máris rúgtam a tizenegyest.
De az udvaron sem Növényi, sem Wladár, sem Magyar Zoltán aranyérmét nem lehetett lejátszani. Nem volt víz, hemperegni meg nem akartam a porban birkózás gyanánt. Arról nem beszélve, hogy Baczakó győzelmén kívül semmi sem maradt meg a moszkvai olimpiáról, a súlyemelést meg szent borzadállyal néztem, elképzelni sem tudtam, hogy én valaha ekkora tömeget mozgassak meg. Ráadásul a politika is gyorsan beleszólt az olimpiába, hiszen 84-ben, amikor már érettebb fejjel, tizenkét évesen követhettem volna az eseményeket, Magyarország nem vett részt az olimpián. Az okokat tudjuk.
Nem tudom, mi hiányzott belőlem, hogy igazán a sportnak szenteljem magam, mármint a szórakozáson, a játék örömén túl. Talán tehetségem nem volt, talán kitartásom. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen az első regényemet mégiscsak hat éven át írtam, kisebb-nagyobb nekirugaszkodásokkal, és olyan érzést volt, mintha két maratont futottam volna le ez idő alatt, nyilalló érzéssel az oldalammal, és folyton megküzdve azzal a híres fallal, amin olykor a legelszántabb futók is fennakadnak. Lehet, hogy ha nem mondatokba fektetem ezt az energiát, hanem a szerváimba teniszben vagy a cseleimre fociban, akkor most kézzelfogható érmék csilingelnének a nyakamban.
De hát ki fedezhetett volna fel a nyolcvanas évek elején Szatmárnémetiben? A tornatanár? Egy éles szemű edző? És milyen sportágban? Aztán egy nap Berci bácsi azt is elmagyarázta, hogy ha igazán jó lennék valamiben, akkor a román csapat mezét kellene felhúznom és az országért versenyeznem. És ha nyernék, akkor azt a himnuszt húznák a fülembe, amit olyan kelletlenül nyekergünk el órák elején az osztályban (mert kötelező), mintha legszívesebben ki akarnánk köpni a szánkba sehogy sem illő szavakat. És nem azt, az igazit, a balsorsosat, amelytől anyámnak mindig könny csillog a szemében. Ezt természetesen nem hittem el Berci bácsinak. Aztán apám is ugyanígy mondta el. Az ő szava már többet nyomott a latban, mégis felfoghatatlan maradt. Arról persze tudtam, hogy akadnak magyar sportolók is hasonló helyzetben, olykor románosra torzított névvel, de mindig úgy képzeltem, hogy ők önként mondtak le a magyarságukról, amihez én viszont a végsőkig ragaszkodnék. Talán még el is sírnám magam, és akkor velem nagylelkűen kivételt tennének. Ha mégsem, akkor Kádár bácsi az utolsó pillanatban besegítene.
Az álmaim innentől másfelé kanyarogtak, más csúcsokat néztek ki maguknak. Ahogy a felnőttek mondanák, kezdett benőni a fejem lágya, már nem jártam le egyedül focizni az udvarra, nem emelgettem a magasba képzeletbeli trófeákat a lelátók nem szűnő morajlása közepette. Amikor 1988-ban Szöulban 11 magyar nyakába is aranyérmet akasztottak, már egyértelműen szurkolóként, vagyis kívülállóként néztem őket. Már az irodalom surranópályáján szerettem volna elindulni alig leírható győzelmek felé. Talán ha felelevenítették volna az 1948-ban megszakadt hagyományt, hogy művészeti versenyeket is rendeznek az olimpiákon, akkor versenybe szállhattam volna az epika kategóriájában.
Most, mintegy negyven évvel később furcsa elégtétellel lepett meg a sors. Gyanútlanul, és persze a körmömet rágva drukkoltam a férfi párbajtőrözőknek a párizsi olimpián. Az egyikük vonásai szokatlanul ismerősnek tűntek, míg le nem esett, hogy egykori osztálytársnőm fia küzd épp az aranyért a páston. Andrásfinak az édesapja (jelenleg az edzője) is a román válogatott színeiben versenyzett, míg az édesanyja 1991-ben szintén Romániát képviselte a budapesti világbajnokságon (az milyen érzés lehetett), és mindketten a szatmári vívóiskola messzire jutott tanítványai. Tibor már Pesten született, így neki ezt a kettősséget nem kellett megtapasztalnia, fel sem merült, hogy milyen himnuszt játszanak el neki és csapattársainak a dobogó tetején.
Az álmok tehát, ha kacskaringósan, ha egy generációt átugorva is, de valóra válhatnak. Megrendülten ültem a képernyő előtt, s bár semmi közöm nem volt hozzá, mégis átjárt az a gólöröm, ami a poroló előtt fogott el annak idején, amikor a magyar fociválogatott végre feljutott a csúcsra egy unalmas, nyári délelőtt abban a jellegtelen kisvárosban. Erről nem lehet regényt írni, ehhez az élet kell, egy egészen más dramaturg.
Szólt a himnusz, és egy pillanatig, egy gyorsan elillanó pillanatig tényleg úgy láttam, hogy az a régi kisfiú is ott integet felém a dobogóról. Mert ő soha nem adta fel. Gyerekként cselezte ki bennem az időt, hogy megmaradjon a fáradó férfitestben. Hogy úgy tudjon örülni mások sikereinek, mintha vele történne meg. Bármilyen mezben.