Egészségügyi betétet, pipereholmit, törölközőt pakolt egy reklámszatyorba Dávid Veronika. Budapesten él, de szabadideje egy részét egy észak-borsodi faluban, Gagybátorban tölti immáron ötödik esztendeje, a Hiányzó Láncszem Alapítvány megálmodójaként. A helyi cigány gyerekeknek segítenek évente többször legalább néhány napig olyan élményeket gyűjteni, amelyek később is elkísérik majd őket, akár egy mesemotívumhoz, akár egy énekhez vagy épp közös játékhoz kapcsolódva.
Most azonban ez a kis csomag a legfontosabb: előző éjszaka otthon szült meg az egyik helyi asszony, férje, Győző pedig euforikusan mesélte az alapítvány munkatársainak, és a jelenlévő gyerekeknek, micsoda élmény volt világra segíteni és a kezében tartani a kisfiút, akit később az anyjával együtt végül az ötven kilométerre lévő miskolci kórházba vitt a mentő. Otthon azonban nem volt semmilyen tisztálkodószer, amit vele vagy utána küldhettek volna, így utólag próbáltak meg legalább néhány szükséges holmit eljuttatni hozzá. Hatodik gyerekként született a családba a kis Ronaldó, testvéreit ottjártunkkor is ez az esemény foglalkoztatta, mikor gyülekezni kezdtek a falu parkjának közepén régóta elhagyatottan álló hajdani iskolaépületben.
Szertartással kezdődött a nap: egy lavórban mindenki szappannal kezet, néhány gyerek arcot is mos. Ez nemcsak afféle tisztálkodás, hiszen a mozdulatsorral elvileg azt is megígérik, hogy nemcsak tiszta kézzel, de tiszta lélekkel is lépik át az ajtót, odakint hagyva a rossz gondolatokat, a torzsalkodást, a csúnya beszédet, a verekedést.
Odabent aztán egy nagyobb teremben kört alkotva elkezdődött a foglalkozás. Baranya Nóra zeneterapeuta Miskolcról, Szenderné Veréb Zsuzsa óvodapedagógus Ongáról, Frigyi Márta közgazdász Budapestről érkezett az alapítvány kötelékében segíteni, két fiatal egyetemista, a fővárosi Németh Kristóf és Kóczy László pedig önkéntesként csatlakozott hozzájuk.
Egy olyan mesét igyekeztek a gyerekekkel együtt zenével, jelmezekkel életre kelteni, amiben tündérek, bálnák és griffmadarak szerepeltek. Utóbbi kettőnek mibenlétéről az itteni gyerekeknek fogalmuk sincs, ami nemcsak a biológiai ismeretek szinte teljes hiányára utalt, de arra is, hogy a mese világával nemigen találkoztak otthon. Nóra a hegedűje segítségével próbálta meg közelebb vinni hozzájuk a történetet, dallamokkal ábrázolta, milyen érzelmei lehetnek egy királykisasszonynak vagy egy bálnának. Előkerült a varázssapka is, amely egy szempillantás alatt oda repíti az embert, ahová menni szeretne. Minden gyerek sorra került, s van, aki félénken, van, aki bátrabban fogalmazta meg, mi lenne az a hely a világban, akár valóságos, akár mesebeli, ahol szívesen időzne, ha tehetné. Mehetnének bárhová, csak a fantázia szab határt, de a legtöbb gyerek tétova, mintha fogalma sem lenne arról, hogy máshol is van élet, mint itt, az ország peremén, ahol se bolt, se orvos, se iskola, se óvoda, se gyógyszertár, se posta, de még egy icipici kocsma sincsen.
Dávid Vera 2019-ben találkozott először a gagybátori gyerekekkel, amikor a szomszédos Gagyvendégiben projektmenedzserként dolgozott egy társadalmi integrációs programban, s átkirándultak ide is. – Felkerestük a református lelkészt, Bódi Noémit, aki lassan harminc éve szolgál itt a térségben. Sétáltunk vele az utcán, jöttek szembe az itteni romák, s ő mindenkinek köszönt, hogy szia Marika, szia Győző, szia Kálmán. Azt hiszem, ő volt az egyetlen a faluban, aki „paraszt” létére – így hívják ezen a vidéken a nem romákat – név szerint ismerte a cigányokat, gyerekeket, felnőtteket egyaránt, s nem egyfajta „névtelen csoportként” tekintett rájuk. Később, vele beszélgetve vetődött fel, hogy lehetne ebben a faluban csinálni valamit, csak ahhoz egy olyan polgármester kellene, aki ezt akarja. A korábbi ugyanis Szikszóról járt át, ráadásul régebben miépes érzelmű volt, így nem igazán tudott szót érteni a zömmel roma lakosok többségével – idézte fel a kezdeteket Vera. A 2019-es helyhatósági választásokat végül egy itteni roma, Horváth Kálmán nyerte, aki nem sokkal később meg is kereste őket azzal, hogy nagyon sok itt a gyerek, elmaradtak a tanulásban, a fejlődésben, úgyhogy segítsenek.
Jó darabig ez úgy ment, hogy továbbra is jártak Gagyvendégibe a másik projekt miatt, s át-átjöttek ide, kezdtek a gyerekekkel foglalkozni, egy évvel később pedig létrehozták a Hiányzó Láncszem Alapítványt, hogy támogatókat nyerjenek meg az ügynek. Van, aki egy-egy feladatra ad pénzt, eszközöket vesz, mások – mint a gödi házaspár – a pihenőhelyet biztosítja arra a néhány napra, vagy épp vacsorával várja a csapatot, amíg itt vannak egy-egy alkalommal. Valamennyiüknek van főállása, így a gagybátori gyerekek felzárkóztatását hétvégente, a szabadidejükben végzik. – Én pályázatírással is foglalkozom, ebben is segítettem a falunak, nyertek is játszótérre, most is ott van a templommal szemben. Kálmán, a polgármester intézte el, hogy legyen a bekötőút a faluba, a korábbi ugyanis tiszta „szita” volt, nem lehetett rajta közlekedni. Aztán jött a koronavírus, és a polgármester a karácsonyi ünnepek idején, épp szentestéjén meghalt, ami azért is volt nagyon durva, mert 1995-ben az édesanyja is épp szenteste halt meg. Azóta a gagybátori cigányok nem igazán ünneplik a karácsonyt, mert rájuk emlékeznek, akik valójában a közösség alapítói voltak – mondta Vera.
Közben a teremben folytatódott a mesejáték, járt körbe a képzeltbeli varázssapka, amelyik mindenkit oda repít, ahová vágyik.
Az első megszólított, Patrik azt felelte: egy kastélyban lenne most szívesen, aztán ugyanezt válaszolta Kálmán és Laci is. Győző és Marika Szikszóra indulna vásárolni, Árpi a közeli Gadnára, Balázs Halmajra: ez utóbbiak gyakorlatilag ugyanolyan szegény falvak itt a térségben, mint az övék. Pali „nagyot” mond, ő vagányan a börtönbe menne, de aztán módosítja, hogy inkább a patakra, játszani.
Budapest – talán a velük lévő felnőttek miatt, akikhez kötődnek – eszébe jut úti célként az Ufónak becézett fiúnak: ő az állatkertbe látogatna, míg a Mama becenevű kislány szintén a fővárosba kívánkozik, ahol szavai szerint „inna egy kakaót”. „Mama” egyébként alig hétnek-nyolcnak látszik: a születése pontos időpontját ő maga nem tartja számon, január végén egyszer Vera nézte meg az igazolványát, s akkor mondta neki, hogy
„Mama, te január 17-én múltál tíz éves. Most volt a szülinapod! Tényleg? Nem tudtam...”
– felelte a kislány. Míg ott voltunk, szinte végig egy pár hónapos csecsemőt dédelgetett: vagy az ölében cipelte, vagy pelenkát cserélt rajta, vagy altatta, vagy a cumit dugta vissza a szájába. – A sógornőm kisfia – magyarázta, ami gyerekszájból kissé furán hangzott. Később kiderült: sok itteni kislány pesztrálja az anyja helyett a kisebbik testvéreit, vagy éppen valamelyik rokon kisgyereket, ez itt nemcsak teljesen elfogadott, de el is várt. A vágyott úti célok sorában később megjelenik még a Pepco-üzlet, ahol olcsón lehet vásárolni, Miskolc és Kína szintén shoppingolási célzattal indulna, s csak néhányan mernek „nagyobbat álmodni”, mint például hogy ott legyenek az X-Faktorban nézőként, netán versenyzőként, vagy meglátogassák meny-, tündér-, és sellőország sejtelmes tájait.
Egy helyben ülni azonban nehéz, éhesen pedig még inkább az, tudják ezt jól a felnőttek is. Mivel a falu szinte valamennyi apraja eljött a foglalkozásra, kevés az asztal és a tányér, így előbb a lányok, aztán a fiúk kaptak ebédet. Az alapítvány munkatársai erre a hétvégére az egyik támogatójuktól kapták meg az itteni, nyaralóként használt házukat, a család ezzel segíti a munkájukat, így előző este az ottani konyhában ki tudták sütni a kolbászt, amihez kenyeret, ketchupot, mustárt és majonézt kínáltak. Van olyan gyerek, amelyik szinte megfulladt, úgy nyelte rágás nélkül, egészben a falatokat, s miközben az egyik szelet kenyeret tépte mellé, addig a másik karéjt a combja alá rejtette: jó lesz majd később, otthon, este, amikor nem jut épp, vagy kevés lesz a vacsora.
