Hátradőlhetett a világ sértődékenyebb része, mert a párizsi olimpia záróünnepsége megbízható unalomba fulladt. Két dolog történhetett. A kevésbé valószínű, hogy Thomas Jolly, az ünnepségek művészeti rendezője levonta a megnyitóünnepség okozta felháborodáshullám tanulságait és az utolsó pillanatban kihúzta a kényesnek ítélt részeket, hogy megleljék lelki békéjüket a mindig megszólítani vélt keresztények. A valószínűbb verzió viszont, hogy az összes puskaport elpufogtatták már az elején, így a végére nem maradt más csak olyan látványosság, amely bármely olimpia záróeseménye lehetett volna bárhol a világon. Az a frivolitás, szabadság és szenvedély, ami csak Párizsra volt jellemző, az most mind hiányzott.
Zeneileg is, mintha úgy vélték volna, hogy Celine Dion fellépésével kipipálták a lúdbőrös élményt, ezért a ceremónia „bulis” része meg sem közelítette a londonit, ahol igazi sztárparádé búcsúztatta el az olimpiát. Igaz, hogy George Michaellel, a Queen megmaradt tagjaival, Annie Lennox és Emeli Sandé hangjával vagy a Who zenekarral nehéz volt felvenni a versenyt. Illetve, egy jelentkező máris akadt: Los Angeles. Az amerikaiak könnyedén lopták el a show-t Tom Cruise bátor és humoros jelenetével. (A Hollywood két „O” betűjéből három másik hozzáadásával pikk-pakk összehozta az olimpia jelképét. Volt ez olyan, mint Mr. Bean fellépése vagy a Monty Python örökzöldjének, az Always Look on the Bright Side of Life eléneklése.) És sokat tett a bulihoz a Red Hot Chili Peppers vagy Snoop Dogg fellépése is.
Párizs tehát visszafogottan, már-már illendően búcsúzott, mintegy megmutatva, hogy tud ő ilyet is. Amúgy pedig beszéljenek helyette a sportolók és az élmények, amelyekből hála istennek bőven akadt. Hirtelen nem is tudom, melyik fogja évek múlva is meghatározni ezt az olimpiát, mert elég sok a jelölt. Amikor az ötödjére is a csúcsra ért kubai birkózó, Mijaín López otthagyja a szőnyegen a cipőjét, így jelezve a visszavonulását, amikor a szinte mindent megnyerő Djokovics úgy zokog a salakon, mint egy gyerek, mert végre olimpiai bajnok lett, amikor a magyar párbajtőrcsapat beviszi az utolsó, győztes asszót a szívinfarktus szélén, amikor az összevesző kanadai és brazil páros megbékél az Imagine taktusaira a női strandröplabda döntőjében.
A magyar szereplés értékelésében nincs nehéz dolgunk, hiszen egyetlen bronzzal szereztünk kevesebbet, mint Tokióban, és kicsivel maradtunk alatta annak, amit a sportstatisztikával foglalkozó Gracenote „jósolt” a játékok előtt (7 arany, 6 ezüst, 10 bronz). Persze mindannyiunknak meglesz a maga fájdalma (nekem a csapatok szereplése) és könnyes diadala (nekem Milák és Gulyás Michelle), amit sokáig hordoz majd magában. Ami viszont mindannyiunk öröme, hogy a sport szellemiségét láthatóan még mindig nem tudtuk elrontani. Sem a doppingok, sem a politika, sem a túl nagy felhajtás, a túl nagy üzlet kísértése nem lúgozta ki belőle a lényeget: a sportszerűséget, a nagyságot, a drámát. Azt, ami nem pusztán szurkolóvá, hanem emberré tesz. Már a görög kezdetek óta.