A ma hajnalban zárult, 30. Sziget Fesztivál kapcsán sok mindenről szó esik.
Vizsgálhatjuk a hangerőt, a jegy-, étel- és italárakat, elemezhetjük, hogy akkor most felszámítanak-e 50 forintot a palackokért, tesztelhetjük a belógást, a piacsempészést vagy épp a vizesblokkok állapotát, vesézhetjük, hogy a világsztár elhaknizta-e szigetes fellépését vagy igenis odatette magát, a legjobb számai mellett még a vájtfülűeket is elkényeztetve néhány apró változtatással, ámulhatunk a közel ezer program kavalkádján, kesereghetünk, hogy az egész elüzletiesedett, sőt már az elüzletiesedés is egyre üresebb, hogy hol vannak már a punkok, a krisnások, a gerappa és a bikicsunáj, figyelhetjük, hogy a Fidesz vagy a szélsőjobb idén ugrik-e a változatlanul a különbözőséget, az elfogadást, a szeretetet és kicsit az ukránokat támogató, nemzetközi szlogenekre, egyáltalán, a Magic Mirror sátor létére (spoiler: nem), attól még hallgathatjuk, hogy ez biztos csak egy liberális-magyarellenes-drogos-homoszexuális agymosoda, pásztázhatjuk a VIP-páholyt, hátha elkapunk egy Matolcsy Ádámot röhögve lapogató Tiborcz Istvánt, izgulhatunk, hogy a szervezőcég kibír-e még egy milliárdos veszteséget, hogy beteszi-e a lábát a NER, szomorkodhatunk a K-híd állapotán, érdeklődhetünk a látogatószám, a telt házas napok és a magyar-külföldi-arány iránt, hogy mennyi volt a nagyszínpados sztárfellépők gázsija, hogy idén volt-e balhé, tolongás, sérülés, ne adj isten haláleset, de az az igazság, hogy ahogy elnéztem, minderre a Sziget vendégei magasról tesznek. Az a napi cirka 90 ezer ember – érzésre: egyharmad holland, egyharmad magyar és egyharmad egyéb – hat napig jól érezte magát és kész, táncolt, a párjával vagy egyedül, pasizott, csajozott vagy sem, evett-ivott, igyekezett, egymással jól megférve, valahogy elnyomni az életet tönkretevő hírzajt. Mint az az egyik sátor mélyhangfala előtt ülő lány, akinek a dobütések meg-meglibbentették a haját. Ő így zárta ki a külvilágot. Legalább erre a kis időre.