Nem jött be a nemzeti, keresztény, patrióta jelzős szerkezetekben díszelgő magyar kormány mélytengeri bulvárplatformjának, a nemzeti, keresztény, patrióta Origónak a szilárd meggyőződése, miszerint: Botrány lesz az olimpiai záróünnepségen is (jellemző körülmény, hogy ugyanezzel a címmel egy lap vette át az értesülésnek látszó prejudikátumot, az emberi jogi elfogadással nehezen vádolható Vadhajtások.) Az olimpiai záróceremónián sok minden volt, csak botrány nem, kínosan biztonsági játékkal, disztingvált unalomban teltek az emelkedett órák, amelyeket Tom Cruise párizsi színre hullása és Snoop Dogg kaliforniai reppelése töltött meg némi elevenséggel (a Red Hot Chili Peppers, Billie Eilish és Dr Dre. társaságában).
A nyitóünnepséget – emlékezetes – alaposan mellre szívta egy jelentős kultúrhatalmi blokk, amely Az utolsó vacsorát látta (Leonardo) az istenek ógörög olümposzi bacchanáliájában (Bijlert). Ez a feszült és neuralgikus blokk arról ismerszik meg, hogy alaptörvénybe emeli a keresztény kultúrán alapuló értékrend szerinti nevelést, és a saját kereszténységét jószerével csak migrációs és genderkontextusban tudja értelmezni. A keresztény neveléssel a világon semmi gond, bár az autokráciakritikus Iványi-egyház kivégzése bajosan felel meg ennek. Ahogy a Hungary Helps (Magyarország segít) is alig, e program jobbára csak az üldözött keresztényeket veszi észre világszerte. Ilyen szemmel (szemellenzővel) nehéz olimpiát nézni, ahol a sokszínűség az alfája és az ómegája mindennek. A karika színes, öt földrész minden kultúráját, az egyenlő esélyeket és a mérhető teljesítményeket jelenti. Aki az afroamerikai sportolókra és zenészekre cirkuszi látványosságként hajlandó gondolni (gólt lőhetnek a Tippmixhez, vokálozhatnak szerelmes estéken, de a szomszédban ne lakjanak), az bajban van Thomas Jolly rendezései láttán. Az ifjú színész azt emelte ki merész nyitóshow-jában, hogy franciaként szerencsések, mert szabad országban élhetnek, ahol a művészi szabadság alapvető. „Mi egy köztársaság vagyunk, jogunk van azt szeretni, akit akarunk, jogunk van arra, hogy ne legyünk imádóak”, mondta Jolly a kritikákra (Trump fia például sátáni rendezvényt látott két és fél hete, elnökaspiráns papája a DEI (Diversity, Equity, Inclusion) bűnös woke-elvének tartja Kamala Harris alelnökségét: mit gondolhatott arról, hogy Párizsban először ugyanannyi nő versenyzett, mint férfi.)
Az olimpia vitán felül a popkultúra része, amely sportot is tartalmaz. Globális showműsor, amire sokat költenek az országok, hogy polgáraik (sokszor építő) nacionalista narkotikumként imádhassák az élet eszetlenül szélsőséges, szívszorító vagy felemelő forgatókönyveit (öt ezredmásodperces elsőség után miért lehet kérdés egyáltalán, hogy a győzelem nem csak sportteljesítmény.) Coubertin biztos nem akarta volna, hogy az olimpia hozzáromoljon az embertelenséghez, ellenkezőleg, azt hirdeti: a küzdelem a fontos. De az emberiség világraszóló cirkuszának csak akkor van értelme, ha nem elhízott, alkoholista és boldogtalan tömegek áhítják az ötkarikás, mágikus aranyakat, hanem kiállnak a beteg elit eltorzult, stadionfétisű politikái ellen. Jolly Golden Voyagere (Arany Utazó) egy távoli univerzumból érkezett az olimpiai szellem feltámasztására. Botrányos sci-fi-inszinuáció, de nem tűnt el senkinek. Végül is Léon Marchand és a pislákoló láng is jelentett némi reményt, félúton az Angyalok Városa felé.