- Valérie Perrin új, olvasmányos, több szálon mozgó, krimiszerű regényében két fiú és egy lány különös történetét meséli el

Az eltűnt idő nyomában – idézhetjük már kezdésként Proust híres regényfolyamának címét, mivel a Trió voltaképp ugyanezt avatja fő témájává (a magyar fordítás kollégánk, Kácsor Zsolt munkája). Közelebbről azt, hogy a mély és intenzív gyermek-, illetve kamaszkori barátságok miként, mennyiben képesek túlélni az évek múlását. Egyáltalán marad-e belőlük valami a felnőttlét ezernyi gondja-baja közepette?

A francia írónő új regényében két fiú és egy lány (vagy más, sokáig rejtettebb nézőpontból: két lány és egy fiú) válik elválaszthatatlanná, osztálytársak az általános iskolában, sülve-főve együtt vannak, külön kis világot alkotnak, melybe idegenek nem léphetnek. A kis közösség családszerűen működik: mindenki egyenlő, a maga módján ki-ki ugyanúgy fontos, esetükben tehát nem érvényes a triók konvencionális szabálya. Az ugyanis, hogy egyikük idővel háttérbe szorul, feleslegessé jelentéktelenedik. Hierarchia legfeljebb annyiban létezik, hogy – karaktere révén – a lány alkotja a csapat természetes középpontját, a fiúk az ő révén kötődnek egymáshoz.

Kapcsolatuk erejét csak fokozza, hogy valamennyiük famíliája sérült, így otthonukban nem – vagy nem eléggé – kaphatják meg a teljes emocionális biztonságot. Ninát a nagyapja neveli, anyja még csecsemőkorában elhagyta, apját nem ismeri. Adrien az édesanyjával él, apjával csak ritkán találkozik, viszonyuk kínosan szertartásos, mindenképp rideg. Étienne – középső gyerekként – normális családban él ugyan, de apja szüntelenül érezteti vele elégedetlenségét, ami egyre frusztrálóbbá súlyosbodik. A feltétlenség örömét ő is csak a pajtásaitól remélheti.

Nem árt egyértelművé tenni: a gyerekek – később: a fiatalok – közötti kapcsolat, noha időnként óhatatlanul van erotikus mozzanata, mindvégig határozottan barátságként definiálható. S majd épp a szerelem, illetve az ébredő, majd természetessé váló szexualitás ragadja ki őket összetartozásuk sokáig hermetikusan zárt birodalmából.

A regény meggyőzően ábrázolja a trió lassú, de törvényszerű bomlásának folyamatát. Az állandó akolmeleget adó, bensőséges együttlétek kezdenek ritkulni, eljön az idő, amikor napi szinten már nincsenek benne egymás életében, amikor már nem tudnak mindent a többiekről. A Mi-tudat helyébe mindinkább az Én-tudat lép. A szerelmek, házasságok tovább lazítják a gyerekkori kötelékeket, idővel óhatatlanul gyarapodnak a kölcsönös sérelmek, az árulásnak vehető hűtlenségek. Rá kell döbbenniük: felnőttként szinte reménytelenül nehéz újrateremteni a hajdani együttlétek meghittségét.

Nagyon nehéz, de azért mégsem teljesen lehetetlen – sugallja a regény. Amikor ugyanis egyikük súlyos – megoldhatatlannak tűnő – válsághelyzetbe kerül, a másik kettő habozás nélkül áll a bajba jutott mellé, ismét működni kezd az egykori – minden sérelmen felülemelő – feltétlenség. A régi intenzív vonzalmak tehát csak látszólag tűnnek tova, valójában mindig megmarad belőlük annyi, amennyi elegendő a kései folytatáshoz. Masszivitásuk révén ezek az érzelmi szálak túlélik akár a legképtelenebbeknek tűnő változásokat is.

A több szálat mozgató cselekmény folyvást két idősíkot szembesít: a múltat, vagyis a trió létrejöttének, „aranykorának”, a felhőtlen boldogság éveinek periódusát, valamint az elbeszélés jelenét, a szaporodó bonyodalmak, végül megoldásuk évadját. Az eseményszerkezet szüntelenül a honnan és hogyan indultunk kérdését veti össze a mivé lettünk kérdésével. Ennek tükrében a végelszámoláskor a regény esendő hőseinek nincs szégyenkezni valója.

A narrátor szerepét a kulcspontok egy részében a trió legambivalensebb tagja tölti be, ő a cselekmény során oly mértékben alakul át, hogy ez jó ideig igencsak enigmatikussá teszi még azt is, hogy tulajdonképpen ki beszél. Ennek értelmezése feltétlenül indokolt lenne ugyan, de a részletezés óhatatlanul leleplezné a regény legnagyobb – és legdöbbenetesebb – poénját, ezért a recenzensnek illő eltekintenie e bonyolult tartalmi vonulat, motívumrendszer analízisétől.

Valérie Perrin regénye rendkívül olvasmányos, a cselekménye – olykor krimiszerűen – halmozza a rejtélyeket, a meglepetésszerű fordulatokat, az elbeszélés gyakran és poentírozottan váltogatja az idősíkokat, figyelmünk tehát egy pillanatra sem lankadhat. A végkifejletben aztán csaknem minden jóra fordul, minden homály eloszlik, hagyományos happy endet kapunk. Az alakteremtés nem nélkülözi ugyan az árnyalatokat, de a legtöbb szereplőjét a szerző többnyire egy-két karakteres vonással ábrázolja. Az pedig csak a kevésbé civilizált társadalmakban szokatlan, hogy a regény világában a legkülönösebb, konvencionális szempontból messze legkényesebb identitásgondok is végül kulturált módon tisztázhatók, humánusan kezelhetők – s így végül, emeljük ezt ki, itt mindenki jól jár.