Európa nincs is. Pontosabban nem úgy van, mint Amerika, Afrika vagy Ausztrália. Földrajzi értelemben nem önálló földrész, hanem Eurázsia kisebbik, nyugati oldala. Keleti határa az Urál hegység és folyó, illetve a Kaukázus gerince, de ez merőben mesterséges, ráadásul nem is egyértelműen elfogadott meghatározás. Elvégre melyik állam lenne európaibb, mint a kereszténységet elsőként felvevő Örményország vagy szomszédja, Grúzia? (Ők ketten makacsul a saját déli határukon húzzák meg az Európát lezáró vonalat, nem akarnak „ázsiaiak” lenni.) Az egészet az ókori görögök találták ki, akik Kis-Ázsiától akarták magukat megkülönböztetni a Zeusz által bika képében elrabolt Európa sztorijával. Mi meg most itt állunk a futballban az európai kupákban játszó Izrael, Örményország meg Grúzia dilemmájával – és még csak nem is ez a legnagyobb bajunk.
Európa sokkal inkább elmosódott határú kulturális közösség, mintsem absztrakt módon meghatározható földrajzi entitás. Évezredek során, rengeteg vérontás árán összecsiszolódott vallások, szokások, nyelvek, erkölcsi és együttélési normák összessége, amit Törökország, hiába van a csücske a Boszporuszon innen, csak kívülről nyalogat. Az oroszok meg hol átkozzák, hol vágyakozva sóhajtoznak utána, olykor meg legszívesebben megszállnák az egészet, hogy ne is legyen az, ami a lényege, maradjon csak üres geográfia.
Vlagyimir Putyin mostanság meg akarja menteni Európát a végromlástól, elvégre az igazi és Konstantinápoly után Moszkva lenne a harmadik Róma, amelynek az az isteni küldetése, hogy morális világítótoronyként szolgáljon a kontinens (?) sötétben botorkáló nyugati fele számára. Ám Oroszország, mintha maga sem tudná eldönteni, hogy fiú vagy lány, melyik identitását válassza. Néha nem csak szavakban „eurázsiai”, de tetteiben is az ázsiai típusú birodalmakat idézi, ahol a központi hatalom fontosabb az emberek jóléténél vagy akár az életénél. Innen fakad, hogy megtámadta a tőle függetlenedni akaró és a nyugati Európa felé mozduló Ukrajnát.
Az elmúlt hetekben, amikor a világ Párizs fényeiben fürdött és extra adagokban kapta az „európaiságot” (maga az olimpia is az), Oroszországot kirekesztette ebből a közösségből a saját útja, az egyeduralom, ahol a hatalom nem felel senkinek, s ha valaki ez ellen felemeli a szavát, az a szabadságával, talán az életével is fizet. Mintha hiába élt volna Puskin, Tolsztoj, Bulgakov vagy Solohov, szeretett hazájuk (vagy a Kreml aktuális ura) nem érti az üzenetet. Hiába az Ermitázs vagy a Tretyjakov Galéria parádés impresszionista gyűjteménye, ha a látogatók nem látják, mert nem is láthatják a színek és formák jelentését, ha nem érzik, mert nem is érezhetik ugyanazt a felszabadító boldogságot, amit a Louvre, a Tate, vagy, hogy Amerikát is ide keverjük, a MoMa közönsége.
Oroszország (ritka) jó időszakaiban Európa Vlagyivosztokig tart, máskor Moszkva vagy Szentpétervár sem az. Kijevben most azt mondják, íme, itt a lehetőség, a „felszabadított” Kurszk megyei falvak lakosai választhatnak Európa és Ázsia között, s aki nem fordul szembe Putyinnal, az nem is érdemli meg a szabadságot. Ha ez ilyen egyszerű lenne…