történelem;tatárjárás;Kurultáj;

Az idei kurultáj megnyitója a Parlamentben, 27 „hun-türk tudatú” nemzet képviselőivel

- „Kurultáj, kurultáj – honnan ismerem én ezt a szót?”

„Kurultáj, kurultáj – honnan ismerem én ezt a szót?” – mormoltam magamban úgy másfél évtizede, amikor a „türk tudatú népek” első fesztiválját – bocsánat, törzsi gyűlését – megrendezték Magyarországon. Aztán beugrott; hát persze, a névvel először egyik gyerekkori olvasmányomban találkoztam, egy Vaszilij Grigorjevics Jan nevű szovjet szerző háromkötetes művében, amely a Mongol Birodalom XIII. századi hódításairól szólt. Aztán eszembe jutottak későbbi történelmi tanulmányaim is, melyekben már konkrét kurultájokról volt szó, kiváltképpen az 1235-ösről, amely a legeslegnagyobb hatással volt ránk, akkori magyarokra.

A mongol törzsi és katonai vezetők ezen gyűlése, amely már Dzsingisz kán halála után, de még a birodalom legütőképesebb korszakában ült össze, a hódítások új irányáról döntött és kijelölte a – hogy úgy mondjam – „területileg illetékes” hadvezéreket. A nyugati irányú hadjárattal Dzsingisz unokáját, Batu kánt bízták meg.

Batu sikerrel járt: harcosait egészen az Adriai-tengerig vezette – egyebek közt Magyarországon át.

Hogy mit jelentett ez a „siker” akkori honfitársaink számára, azt leginkább a kor tudós egyházi krónikásától, Rogerius mestertől tudhatjuk. Rogerius a történtek idején (nagy)váradi kanonok volt, nem mások elbeszéléseiből értesült a tatárok által elkövetett borzalmakról. Azokat saját szemével látta és – mivel hosszú ideig a fogságukban is volt – saját bőrén tapasztalta. Ahogy akkoriban is mondták, isteni csoda volt, hogy életben maradt és megírhatta fő művét, a „Siralmas éneket”. Idézzünk belőle néhány jellemző részletet!

Vác elfoglalásáról így írt: „Miután a (tatárok) az egyház (vagyis a templom) kincstárát birtokukba vették, a kanonokot és más személyeket, úrasszonyokat és leányokat, akiket nem akartak karddal elpusztítani, tűzben égettek el. És így a kínhalálról elnevezett vasárnapon kínhalált szenvedtek a váciak.”

Miután IV. Béla király serege vereséget szenvedett: „Ez a vész, ez a pusztulás, ez a romlás foglalta el kétnapi járóföldre az utat és az egész föld vértől vöröslött.”

Arról, mit műveltek a tatárok Nagyváradon: „Hirtelen elfoglalták és nagyrészt felégették a várost, a vár falain kívül semmit sem hagyva meg. A zsákmány összeszedése után mind a férfiakat, mind a nőket, közrendűeket és főrangúakat egyaránt leöldösték az utcákon és a mezőkön. Minek erről többet beszélni? Nem kegyelmeztek sem nemnek, sem életkornak.”

Csaknem nyolcszáz év elmúltával nehéz felmérni a pusztulás teljes mértékét, de a történészek meglehetősen biztosak abban, hogy az – egészen a török időkig – felülmúlhatatlan mértékű volt. Egyes alföldi területek teljes lakosságuk felét elvesztették, olyannyira, hogy később külföldről kellett telepeseket behozni a kipusztult népesség pótlására. Egy németföldi krónikás ebben az időben egyenesen úgy fogalmazott, hogy „háromszázötven évnyi fennállás után Magyarország megsemmisült.”

Milyen következtetéseket vonhatnak le mindebből a mai magyar kurultájok résztvevői? Nos igen, nincs azzal semmi baj, ha őrizzük az egykori közös lovas-harcos hagyományok emlékét. De azért azt tudnunk kell, hogy a kurultáj szóhoz nagyon másmilyen, nagyon baljós emlékek is társulnak. A hagyományőrzés tiszteletreméltó dolog, de azért legyünk tisztában a történelemmel is.

A magyar médiában is hír volt, hogy a lengyel szejm törvényt hozott még áprilisban, amelyben regionális nyelvként ismerte el a sziléziai nyelvet. A törvényt a kormánypártok megszavazták, a jobboldali-nacionalista ellenzék ellene voksolt. Andrzej Duda köztársasági elnök megvétózta a törvényt, amely így nem tudott hatályba lépni.