Mintha csak a kilencvenes, kétezres évek gettóiskolákról szóló filmjei adták volna az ötletet a jó két hét múlva kezdődő tanévre időzített, tanulókat megrendszabályozó kormányrendelethez, amelyet ki más, mint – a rendészet és az egészségügy mellett – az oktatás főfelügyelője, Pintér Sándor belügyminiszter és tárcája terjesztett elő. A mobiltelefonokat és egyéb fegyvereket, a cigiket és a drogokat, rendőri szakkifejezéssel, a „közbiztonságra különösen veszélyes eszközöket”, illetve a „tizennyolcadik életévét be nem töltött személy részére nem értékesíthető termékeket” használatában korlátozottnak, valamint tiltottnak minősítették.
Két film rémlik fel, egyiknek sajnos a címe nem ugrik be, de határozottan belém égett egy jelenete: egy hírhedt, bezárásra ítélt iskola élére utolsó lámpaoltónak kinevezett igazgatónő két dobozt helyez ki az intézmény bejáratánál, egyiket a mobiloknak, másikat a fegyvereknek. A szigor mellett azonban programokat talál ki az elvadult kamaszoknak, munkára fogja őket, célokat tűz ki eléjük, s végül a diákoknak is köszönhetően megmarad az iskola. A másik a több mint három évtizedes Kiborgtanárok, amelyben robotpedagógusok fékezik meg a gépfegyverekkel bandázó fiatalokat, de végül maguk válnak gyilkológéppé, és a véres háborúban lángba borul, gyerekestül elpusztul az iskola.
Azt nem tudni, melyik végkifejletnek adnak nagyobb esélyt a magyar rendeletalkotók, akik bátran nevezhetők szakbarbároknak. Szakbarbár az értelmező szótár szerint „az az egyébként magasabb képzettségű és iskolázottságú személy, aki saját szakjának kérdésein kívül semmi más iránt nem érdeklődik, semmi mással nem foglalkozik”. Mások azt tartják szakbarbárnak, aki, úgy tesz, mintha mindenhez értene, de valójában semmihez sem ért. A besorolás kétesélyes.
Egykori iskolatársaimmal együtt ma sokan „sittesek” lennénk. Egy fél osztályt rabosítani lehetett volna, amikor egyszer csak rajzszög és rózsapatron került a magas beosztású férjjel rendelkező orosztanárunk széklábai alá, amikor cigiztünk a fiúvécében és csak nevettünk a szájában füstölgő cigarettával minket lebuktató tanáron. Az iskola nagy karatés gyerekének egyből sötétzárka járt volna, mert nem volt élő ember, aki elvette volna tőle az állandóan pörgetett nuncsakuját, s akinek ez nem tetszett, azt rövid úton lerendezte. Felnőttünk; van akiből orvos, hentes, biztonsági őr vagy újságíró lett, de többségünk korántsem bűnöző.
Visszatérve a telefonokhoz, személyes tapasztalatom van arról, hogy hova vezet egy iskolás gyermek mobilszenvedélye, függősége. Tiltás, begyűjtés, lelakatolás helyett jobb lenne, ha mindenki maradna a kaptafánál, és a tanárok smasszeresdi helyett azzal foglalkozhatnának, ami a dolguk: tanítani. Például azt, hogy mire való a mobil, és az arról elérhető internet. Ráébreszteni a gyermekeinket arra, hogy nem szégyen, ha nem tudunk valamit, az viszont igen, ha nem tudunk vagy nem akarunk rákeresni sem. Ellenkező esetben valóra válik a diáktüntetések egyik bal-jóslata: nincs tanár, nincs jövő.