Az írás Nyomor és lakásínség pusztít a főváros szívében címmel jelent meg. Szerzője az akkor 23 éves Nyigri Imre volt (ny. I.) szignóval, ismert újságíró, aki 1918-tól, diákévei óta vett részt baloldali társadalmi mozgalmakban. Dolgozott a Munkásbiztosító Pénztárnál, majd a Szociáldemokrata Párt titkárságán. 1925-től 1938-ig a Népszava szerkesztőségi tagja volt. A második világháború után sokfelé vetette a sors, végül az ötvenes évek végétől az Akadémiai Kiadónál helyezkedett el az Értelmező Szótár munkatársaként. Kritikusi tevékenysége és szépirodalmi szárnypróbálgatásai is figyelmet érdemeltek.
Legismertebb munkája 1930-ban kiadott, önéletrajzi ihletésű kötete, a Megcsúfolt apostolok (1930). A szépírói vénát riportjában is könnyű felfedezni. Érzékletes, gondosan formált leírást ad a témául választott környezetről, szabadjára engedve polgári indulatait. Lényegében két pesti ház bemutatásán keresztül az egész országra kiterjedő nyomorúságot, szélsősége társadalmi egyenlőtlenséget érzékelteti.
A Népszava nyilván szándékosan közölte a cikket augusztus 20-án. Ütköztetni kívánta milliók valóságát az akkor még döntően egyházi ünnep kenetességével, és a Bethlen-kormány elitizmusával, amely számára éppen a házszabály módosítása volt a legfontosabb politikai feladat.
De adjuk vissza a szót néhány markáns részlet erejéig Nyigri Imrének, aki a józsfevárosi Fecske utca 7. leírásával kezdi riportját.
„Az első lakás, amellyel találkozunk, Bartha András szabósegédé. Karácsony óta munka nélkül van. Négy gyermeke van. (...) Két albérlőt tart. Nyolcan laknak a szobában. Ott is főznek. Közös konyha van, de ott nagymosást tartanak és nincs szükségük olyan nagy tűzhelyre, nem is tudnák befűteni sem. A kis leves megfő az apró kályhán is. (…) A másik lakó Puszkai Gusztáv, ott 13-an vannak egy szobában. És így tovább. Az egész házban munkások laknak. A legtöbbje munkanélküli.
(…) Körülnézünk hát ebben a házban. Víz csak egy helyen van, a vízvezetéki főcsap üvegét födő tető félredobva, szabadon hagyva. A csap környéke csupa sár. Folyik. A falak mindenütt repedezettek. A tető rosszal, beszakadással fenyeget. A sufni már be is dűlt. A háziúr soha semmit nem javít. (…) Az illemhely borzalmas. A deszkákból összerótt kalyiba teteje beszakadt, ajtónak nyoma sincs. Ha van, csak a léc formája utánozza azt, egy szakadt, rongyos zsák van kifeszítve rajta. A beszakadt tetőn minden, ami benn történik, látható. Az ülőke fa nélkül. Víz nincsen. Bögrékkel merítik ki a tartalmát, és a lakók, hogy a házfelügyelőt megkíméljék, a Tisza Kálmán-térre járnak szükségleteiket végezni, ha van idejük és kedvük. Undorító bűz árad szét a szűk udvarban, és ebben a dögletes levegőben él csaknem 30 ember. A padlásra nem lehet fölmenni, mert nemcsak a lépcsők, de a tartó szarufák is olyannyira korhadtak és rozogák, hogy remegnek a lábunk alatt. A pincét nem lehet használni. Amikor fölemeltük a lejárását födő ajtót, az elhanyagolt lépcső mutatta, hogy nagyon régen nem járt ott senki.
Kender-utca 31. A ház a túlsó oldalról úgy fest, mintha a világháború egyik gránátoktól megtépett tetejű áldozatával állanánk szemben. A zsindelytető számtalan helyen beszakadt. A lécek az utcára vagy az udvarra lógnak. Tisztán lehet látni a padlást. Amire beljebb érünk, az udvar felől még szomorúbb a kép. Ezt a házat is munkások lakják. Hihetetlenül elhanyagolt itt minden. Elképzelhetetlen, hogy a főváros kellős közepén, négyemeletes bérpaloták között, tiszti főorvosok és kerületi mérnökök mellett ilyen düledező és életveszedelmes házban emberek lakhatnak. Hamarosan megtudjuk, hogy már három és fél éve kimondották illetékes tényezők, hogy emberi lakások céljaira teljesen alkalmatlan ez a ház, de a határozat kimondásán kívül semmi sem történt. (…) A fölbillent, teljesen elkorhadt gerendák között, a mennyezet nyílásain keresztül a kiszakadt nád között tisztán látjuk, mi történik alul. Ha megrúgjuk a gerendát, darabokra válik, annyira korhadt. És ezek a porhanyós gerendák tartják a tetőt, amely alatt emberek laknak. Az egyik lakás konyhájában már beszakadt a tető. A másik lakásból az egyik lakó hatósági engedély nélkül kiköltözött, mert a szoba mennyezetének nagy része a fejükre szakadt. Az udvar egyik sarkában szemétdomb. Illemhely egyáltalán nincsen. A szabad ég alatt, a kanális nyílása fölött intézik el szükségleteiket a ház lakói. Amikor esik az eső, mindenüket a szoba olyan sarkába viszik, ami fölött többé-kevésbé még ép a tető.. De nincs az egész házban egyetlen helyiség sem, ahol ne esne keresztül a zivatarok alkalmával az eső. Gyerekek fejére, ágyakba hull a víz, fenyegetően a leszakadás utolsó stádiumában csüng alá a vakolat, és nem történik semmi. Az egyik lakás konyhájában padlózat hiányában, mint a teknőben megáll a víz és csakugyan, amint mondják, lavor számra öntik ki vizet, ha esik az eső. Ilyenkor éjjel nem tudnak aludni, mindenütt azzal vannak elfoglalva, hogy mentik kis holmijukat. A lakások általában a legszomorúbb képet nyújtják. Sivár bútorzat, vaságy, sok helyen ágynemű nélkül, vagy kiszakadt szalmazsákkal.
(…) És amerre csak megyünk. Kisfuvaros-utcában, Nagyfuvaros-utcában, Erdélyi-utcában, mindenütt omladozó falak, minden ház rászorulna a tatarozásra és belül minden házban, más-más változatokban ugyanez a kép. (…) A szűk, piszkos, düledező falu szobák sivár bútorzata között nehéz gondolatokkal ődöng föl-alá ezernyi családfönntartó, nem találja a helyét. Az asszonyok hol szemrehányó, hol könnyes tekintete elől menekülve, mindig halkabb lesz a beszéd és mind kevesebb az otthoni melegség. Félénk gyerekek megértőn a sarokba húzódzkodva, már nem is panaszkodnak, csak a kicsik követelődznek több kenyérért és városszerte tízezrek és tízezrek sorsa: munka nélkül, emberhez nem méltó odúkban, az ínség fojtogató karmai között.”
