- Cyril Gely: Hasadás (Részlet a regényből)

Nem gondolod, hogy túl öregek vagyunk már ehhez a szőrszálhasogatáshoz? – kérdezi Hahn Lise felé fordulva.
– Tessék? Mit mondasz?
– Túl öregek – ismétli meg Hahn. – Nyolc évvel ezelőtti dolgokról beszélünk. Hol van az már! Adolf Hitler miatt külön kellett válnunk. Egy világháború messzire sodort bennünket egymástól. Mindez mára már elévült, nem gondolod? Megjegyzem, nem is gratuláltál nekem.
– Mihez?
– Mihez… A díjamhoz.
– Igaz – ismeri el Lise. – Szívből gratulálok, kedves Hahnom! Becsuknád az ablakot?
Hahn megteszi. Áthatolhatatlan, fehér köd borítja Stockholmot.
– Megértem, hogy neheztelsz – folytatja nyugodt hangon. – Pár hónap, és együtt fedezhettük volna fel a maghasadást. Talán valóban túl hamar mentél el Berlinből. De ha maradtál volna… ezt nem is kell ecsetelnem.
Hahn megkerüli a kanapét, és leül Lise mellé. A hangja határozottabb, a hanghordozása egyenletesebb. Úgy tűnik, elmúlt a gyomorfájása.
– Nem felejtettelek el egy percre sem. És miután elmentél, nagyon közeli kapcsolatban maradtunk. Gyakran írtam neked. Te pedig válaszoltál.
– Jól emlékszem – feleli Lise, és keresztbe fonja a karját.
– Meséltél az itteni letelepedésedről, az új intézetedről, a Manne Siegbahnról, a magányodról… Látod, semmit sem felejtettem el.
– Jó a memóriád – erősíti meg Lise.
– Azt azonban te nem tudod – teszi hozzá Hahn Lisére meredve –, hogy az összes leveled a tűz martaléka lett.
– A leveleim?
– Igen, valamennyi. És Rutherfordé, Einsteiné vagy Bohré is. Mindenem odaveszett. Még az értékes jegyzeteim is, valamennyi dokumentum.
– De hát ez hogy lehet? – kérdezi Lise.
– Bombatalálat. 1944. február 11-én éjszaka. A KWI elpusztult.
– Igen, ezt már mondtad. De az összes levelemet meg a többiekét is a laboratóriumodban hagytad? Minden dokumentumodat?
– Ha tudnád, mennyire haragszom magamra emiatt… Amikor éjjel egy körül a helyszínre értem, az épületet lángok emésztették. Szörnyű látvány volt! Éppen semmivé lett az egész addigi életem. Az intézet körül teljes volt a pusztulás. Összetalálkoztam néhány zavarodottan kóválygó berlinivel. Egy anya a karjában tartotta halott gyermekét. Egy öregember a földön vonszolta magát, egyik lábát leszakította egy repesz. Még most is emlékszem egy biciklire, igen, egy biciklire, mert egy fa tetején hevert. Elképzelni sem tudod, milyen erejű bombákat dobtak a szövetségesek Berlinre! Talán tízezer halott is volt aznap este, százezer ember vált hajléktalanná. És mindezek a halottak, mindezek a hajléktalanná lett emberek a korábbi légitámadások halottainak, hajléktalanná lett embereinek a számát gyarapították…
– Mit tettél ezek után?
– Megpróbáltuk folytatni. Az asszisztensemmel, Strassmann-nal, Heisenberggel, a többiekkel. Ez az egy gondolat járt csak a fejünkben: folytatni a munkánkat. Nem engedni az ellenségnek. De Berlin becsületbeli kérdés volt a szövetségesek számára. A bombázás egyre erősödött. Áprilisban kénytelenek voltunk meghátrálni, feladni. Dél-Németországba húzódtunk vissza, amely részben megmenekült a bombázásoktól. A fizikai részleg Hechingenbe követte Werner Heisenberget. Mi a kémiai részleggel Tailfingenben, egy textilgyárban találtunk menedéket.
– Egy textilgyárban? – kérdezi meglepetten Lise.
– Igen. Nagyon mélyre zuhantunk. Mondanom sem kell, a kutatásainknak ezzel befellegzett. Ott húztuk ki a háború végéig hátralevő egy évet.
– Edith is veled volt?
– Nem, ő biztonságos helyre ment, az egyik nagynénjéhez. Stuttgarttól nem messze. Ősszel jött utánam Tailfingenbe. Aztán 1945 februárjában csatlakozott hozzánk Hanno is. Súlyosan megsebesült a keleti fronton. A bal karját amputálni kellett. De Hanno nem egyedül jött. Hozta magával a csinos ápolónőjét is. Tailfingenben jegyezték el egymást, és házasodtak aztán össze tavasszal…
– Otto… Hogy történhetett meg mindez? – szakítja félbe hirtelen Lise.
– Micsoda?
– Ez az egész. A nácik, Hitler, a háború, Berlin lerombolása. Érthetetlen. Miért éppen Németországban?
Furcsa csend telepszik a stockholmi Grand Hôtel 301-es lakosztályára. A várost borító ködnél is sűrűbb csend. Hahn a fejét vakargatja, mint aki már ezerszer feltette magának a kérdést. Lise lesüti a szemét, gondolkodik.
– Nincs rá pontos válaszom – feleli zavartan Hahn. – Csak feltevéseim vannak.
– Azért oszd meg velem őket – kéri halkan Lise.
– Szerintem Hitler az 1918-as vereség, a gazdasági válság, a ver­sailles-i békeszerződés miatt került hatalomra. Meg valószínűleg a húszas évek elejének hiperinflációja miatt is. Emlékszel, mennyibe került egy szivar?
– Arra emlékszem, hogy mennyibe került fél kiló kenyér, a szivar árára nem.
– Kétmilliárd márkába!
– Őrület!
– Igen, kész őrület volt.
– Mindenesetre akkoriban kevesebbet szivaroztál.
– Abbahagytam. Teljesen. Később kezdtem újra szivarozni.
– Folytasd. Kíváncsi vagyok, te hogyan látod a történteket.
– Hol is tartottam? Ja igen, a hiperinflációnál. Szörnyű volt! Mi is alig tudtunk dolgozni a laboratóriumban, annyira lehetetlen volt beszerezni a kísérletezéshez szükséges dolgokat. Azt hiszem, abban az időszakban, 1923 vagy 1924 körül vetette bele magát a német ifjúság a sportba. Tudom, ez abszurdnak hangozhat.
– Nem mondtam semmit – jegyzi meg Lise.
– Őszintén azt gondolom, hogy ebben valamiféle válasz rejlik. A teljesen irreális világ elől – ahol egy pohár sör többe került, mint egy ingatlan – a mindvégig ingatag weimari köztársaság elől a fiatalok a sport lelkesítő világába menekültek. Ha emlékszel, mindez az úgynevezett Wehrsport köré szerveződött. Fegyelem, bajtársiasság, rendkívül hierarchizált rendszer – ez jellemezte a Wehrsportot. Mond ez neked valamit?
– Igen, persze.
– A nácik ebből vették a példát a Hitlerjugend létrehozására.
– Csak még hozzáadták az intoleranciát, az ellenfél megvetését és természetesen az idegengyűlöletet – szólal meg újra Lise.
– Természetesen. Érted már, hogy hová akarok kilyukadni? Egyfelől a weimari köztársaság a multikulturális nyitottságával: színház, mozi, kabarék. Másfelől Hitler az elfajzott művészetével. Hitler az antiszemitizmusával.
Lise bólogat.
– Értem, hogy mire gondolsz.
– Ezért nem lázadt fel senki Hitler hatalomra kerülésekor. A fegyelmezett, hierarchizált fiatalság megtalálta benne a számítását. Mint egy szorítóban vagy egy futópályán, az a legbelsőbb vágya, hogy legyőzze a franciát, az oroszt vagy az angolt. Újra harcot akar. A rendszer kósza ellenzőit azonnal pellengérre állítják. Vagy beállt az ember a sorba, vagy azt kockáztatta, hogy üldözni fogják. Te csak tudod.
– Ez igaz – ismeri el Lise.
– Igen, azt hiszem, ezek az okok vezettek nálunk Hitler tömeges támogatásához. Össze tudnám foglalni neked ezt egy szóban: rend.
Egy percig mindketten csendben figyelik egymást, a gondolataikba mélyedve.
– Egyszerűnek, de igazán lenyűgözőnek találom a magyarázatodat – jelenti ki végül higgadtan Lise. – Csakhogy felvet egy komoly problémát.
– Micsodát? – kérdezi Hahn, miközben a szivardobozt bámulja az ablak közelében álló konzolasztalon.
– A német emberektől mást sem hallasz ma, mint hogy nem tudtak a veszélyről, nem látták előre. Egyetértesz velük?
– Teljes mértékben.
– Pedig az érvelésed éppen az ellenkezőjét bizonyítja. A fiatalok megnyerése a sportnak, a Hitlerjugend, az antiszemitizmus… Innen mintha egyenes út vezetett volna a később történtekhez.
– Hidd el, ez nem ilyen egyszerű! Ne feledd, hogy te 1938-ban elhagytad Berlint. Én maradtam. Láttam, hogyan változott a gondolkodásmód, a szemlélet. Láttam, hogyan költözik az emberekbe a félelem. Nem tudtunk mindent.
– Jó, legyen. De te, Otto? Te, aki befolyásos ember vagy, közismert személy, köztiszteletnek örvendő német, te, aki valószínűleg hozzájutottál olyan információkhoz is, amilyenekhez mások nem, te miért nem mondtál semmit? Miért nem tettél semmit?
Hahn inkább nem válaszol. Feláll, az ablak felé indul, és felnyitja a szivardobozt. Habozik, majd végül kiemel belőle egy szivart. Figyelmesen szemügyre veszi a burkolata színét, megtapogatja, a füléhez tartva megkocogtatja. A tömörsége miatt esik éppen erre a választása, mert nem fog túl gyorsan elfüstölni. Ritka, hogy két szivart is elszívjon egyetlen délelőtt. De ma 1946. december 10-e van, és ez a nap különleges, nem olyan, mint a többi. Közelebb tartja a lángot, és erősen megszívja a szivart. A szája nyomban égető ízzel telik meg.
– Ahogy mondtam – jelenti ki a vendége felé fordulva –, tömegesen szavaztunk Hitlerre. De nem minden német akarta azt, ami a későbbiekben történt.
– Mit? A háborút?
– Nem. A koncentrációs táborokat. A végső megoldást. Nem vagyunk hóhérok. Nem vagyunk felelősek ezekért a borzalmakért. Nem vagyok felelős értük.
– Akkor miért maradtál? Miért nem hagytad el Németországot, amíg még volt rá lehetőséged? Újra meg újra feltettem neked a kérdést a leveleimben.
Hahn csak néhány másodperc után válaszol:
– Gondolom, azért, hogy ne tűnjek gyávának. Én valóban könnyen elmehettem volna. De úgy döntöttem, hogy osztozom a honfitársaim sorsában.
Lise ezt nem tudja megállni nevetés nélkül.
– Mi az? – kérdezi Hahn.
– Tréfálsz?
– Tessék?
– Harminckilenc éve ismerlek. Soha nem mutattad különösebb jelét az önzetlenségnek, az áldozatkészségnek.
– Háború volt, Lise – hebegi Hahn. – Ilyenkor senki sem marad közömbös. A háború megváltoztatja az embert. Már ha életben ­marad.
– Jó, jó, de attól én még gondolhatom azt, hogy valahol máshol kell keresni a hallgatásod valódi okát. Meg annak az okát, hogy még jó ideig Berlinben maradtál.
– Minden jogod megvan, hogy azt gondolj, amit akarsz.
– Igazán kedves tőled.
Lise rövid fejmozdulattal kíséri a válaszát. Tudja, amilyen kíváncsi természet, Hahn szeretne erről bővebben hallani. Ezért Lise lesimít egy ráncot a ruháján, és türelmesen vár.
– Jól van – szólal meg újra Hahn, miután hosszan a szájában tartja, majd kifújja a szivar füstjét. – Mondd el, hogy mi nyomja a lelked.
– Ó, egyetlen szó is elég – feleli Lise. – Uranprojekt. Atom­program.

                                                                                              Pacskovszky Zsolt fordítása