- Ritmusban

Rob Anderson művészethez való vonzódása még gyerekkorában kezdődött. „A könyvespolcom sok színes gyerekkönyve között – melyek egy része magyarul íródott – megtalálható volt Bill Watterson Kázmér és Huba című képregényének fekete-fehér képsora." Így emlékszik vissza a kezdetekre abban az interjúban, amit a New York-i Liszt Intézet készített vele. Huba (a plüsstigris) és Kázmér (az örökmozgó és öntörvényű kisgyerek) szórakoztató történetei nem véletlenül ejtették rabul az ifjút. Rengeteg poén, kaland vár az olvasókra, akik hamar „beleszeretnek” a két főszereplőbe.

A könyvek mellett Anderson a legó megszállottja is volt. Felhőkarcolókat, űrhajókat épített, gyermekkora a játszadozás jegyében telt. Tizenévesként a zene kezdte érdekelni, megtanult basszusgitározni. Egy ponton úgy gondolta: zenészként keresi majd a kenyerét, mégsem lett így. „2009 körül a metrón ültem, és valami újat vettem észre. Mindenki az új okostelefonját használta (ami akkoriban terjedt el).” Ez adott neki ötletet, hogy nála is mindig kéznél legyen, no nem egy telefon, hanem egy vázlatfüzet, amibe kedve szerint rajzolhat.

Az építészetet és a street ar­tot, az ókori történelmet és az űrhajózást egyaránt fontos inspirációs forrásnak tartja, de a zenével a legerősebb a kapcsolata. Elmondása szerint a színekre és vonalakra úgy tekint, mint harmonizációkra, ritmusokra. Anderson „húszas éveiben gyakran látogatott művészeti bulikba, ahol a zene mellett performance-okat hozott létre a vibráló hangulatból táplálkozva” – olvashatjuk az Aranytíz Kultúrház honlapján, a tárlat leírásában.

A Shape of Music nagy méretű, már messziről hívogató akrilvásznait is a zene ihlette. Markáns színviláguk, ide-oda tekergő, feketével szegett formáik, kontúros vonalaik pop-artosak, a street art stílusára emlékeztetik a látogatókat. De legalább ennyire idézik középkori, festett üvegablakok világát. A rajtuk lévő figurák közt egy középkori lovagköltőt, avagy trubadúrt fedezhetünk fel. A Joachin széles karimájú kalapot viselő, lantot pengető férfiúja szemét behunyva adja át magát dalának. Másutt kürtjébe fújó figura élvezi a zenélést (Gyori), fiatal hölgy csellózik (Faludi), (csak nem Faludi Judit csellóművész?). A kompozíciók többségén a hangszerek mellett épületrészletek, virágok motívumai követik a zene ritmusát. Rob Anderson képei ritmikusak, formakészlete a dallam hullámzásához hasonlóan ível föl és alá. Ősidők óta zenélünk, hogy érzelmeinket, lelkivilágunkat kifejezzük. Lelkünket megnyugtatja, testünket átmozgatja, gondolatainkat helyes irányba tereli. Anderson „klassznak” találja, hogy az emberek zenélnek. Maga is különböző zenekarokban lépett fel, improvizációs készségét szinte tökélyre fejlesztette. Munkáira mintegy zenekarként tekint, amelynek – tegyük hozzá – ő a dirigense. Tiszta színekkel, harmonikusan megkomponált képei dallamokkal töltik meg az Aranytíz Kultúrház csarnokát.