Az Orosz Birodalom területén, de Litvániában született zsidó származású, fantasztikus francia és amerikai szobrász, Jacques Lipchitz (1891–1973) magyarországi hagyatékát mutatja be a Lipchitz – Egy kubista szobrász című kamaratárlat, amelyről a megnyitó után lapunk is beszámolt június 22-én (De Gaulle héroszként küzd a náci szörnnyel). A tárlat társkurátora, Geskó Judit művészettörténész csütörtök délután Mélyi József művészettörténésszel párbeszédes formában tartott rendhagyó tárlatvezetést a kiállításban. – Jacques Lipchitz családjának egy-két tagja a történelem zivataros évtizedeiben Magyarországra költözött.
A tárgyak így kerültek Budapestre – mondta bevezetésként Geskó Judit művészettörténész. – A család egy karakteres ága Párizsban élt, mások Oroszországban maradtak, közülük nagyon sokan az 1930-as éveket nem élték túl. Éppen ezért legalább 40-50 évig ezt a hagyatékot én magam sem reklámoztam, nem beszéltem róla, mert a családnak megígértem, hogy nagyon diszkréten kezelem. De két évvel ezelőtt a Cézanne-kiállításunkra már kölcsönadtak két szobrot, utána merült fel, hogy az 1800 utáni nemzetközi gyűjtemény munkatársai bemutathatják a teljes magyarországi hagyatékot. Arra hívnám fel a figyelmet: ne tévesszen meg senkit az a barokkos formavilág, amely a szobrok egy részénél, a rajzoknál, grafikáknál kibontakozik! Feltétlenül nézzék meg azt a filmválogatást, amelyben néhány percet emeltünk ki három dokumentumfilmből: Jacques Lipchitz ott elmeséli, miért tekinti az 1930-as évektől a 60-as évek végéig készített szobrait is kubista szobroknak, miközben itt, ezen a tárlaton is par excellence két kubista szobor látható.
Lipchitz generációja abból a második nagy francia hullámból táplálkozott, amely Oroszországra volt jellemző 1880 után – folytatta Geskó Judit. – Az első nagy hullám Nagy Péterhez, vagyis körülbelül 1717-hez köthető, amikor maga a cár meglátogatta Párizst, és még ugyanennek a hullámnak a vége volt Nagy Katalin szerelmetes viszonya a francia filozófusokhoz. Természetesen a Grande Armée oroszországi hadjárata idején, majd utána hosszú évtizedekig is enigmatikus volt ez a viszony. Amikor 1880 után Oroszországban berobbant a második frankomán hullám, akkor már nagyon-nagyon sokan utaztak Franciaországba különböző okokból. Ilja Ehrenburg író-költő, akivel Lipchitz egy évben született, ugyanabban az évben, vagyis 1909-ben érkezett meg Párizsba, miképpen Lipchitz. Mindketten 18 évesek voltak, a katonai szolgálat elől is menekültek. Sokan hamar megvetették a lábukat Párizsban, de voltak, akik aztán visszatértek a Szovjetunióba, így Ehrenburg is. Európa legjelentősebb avantgárd szobrászai mégis Párizsban bontakoztak ki.
– A két oroszországi frankofón hullám tulajdonképpen kivándorlás volt Párizsba, és összefügg két másik hullámmal is, mégpedig az oroszországi pogromok két hullámával – tette hozzá Mély József művészettörténész, aki szerint a francia főváros nem csak szellemi mágnes volt, hanem menedék is. –Az 1880-as években volt az első nagyobb hullám, a második az 1900-as évek elején, 1903-tól 1906-ig vagy még egy kicsit tovább is zajlottak pogromok. Azokon a területeken egyébként, ahonnét ezek a művészek érkeztek Párizsba. Fehérorosz, litván, ukrán területeket érintett ez elsősorban. A pogrom alapélménye volt rengeteg ottani családnak, amely ki akarta menekíteni a gyerekeit. Lipchitz szülővárosa, Druszkenyiki (Druskininkai) érdekes település: egy fürdőváros Litvániában, ahol Lipchitz születése néhány évvel egy zsidó világkongresszust tartottak, amelyen a nemzetközi cionizmus alapjait is lerakták bizonyos tekintetben. Tehát ez egy nagyon fontos település a zsidóság szempontjából. Erről a kettős kiáramlásról egyébként sokféle életrajzban lehet olvasni. Ha az ember Hollywood történetét tanulmányozza, és azon belül rengeteg színészét, akkor rengeteg olyan művészt talál, aki ugyanezekből a körzetekből érkezett, vagy a szülei érkeztek ugyanebből a közegből. Elképesztő léptékű volt az értelmiségiek kivándorlása. Ugyanezzel a hullámmal három olyan szobrász is érkezett Párizsba, akik meghatározóak lettek a modernizmus szempontjából, és akiknek nagyon párhuzamos az életrajza Lipchitzével. Ilyen Naum Gabo (és testvére, Antoine Pevsner), Ossip Zadkine és Alexander Archipenko. Ők hárman gyakorlatilag ugyanaz az életrajzot „írták meg” maguknak, ugyanabban az életkorokban.
Mélyi József szerint Oroszországban az 1900-as évek elején vált ketté a művészeti világ: az avantgárd művészeti világ ugyan később jócskán felnagyítódott a művészettörténetben, mögötte azonban egy hatalmas akadémikus világ állt. A szovjet forradalom után pedig valójában nagyon kevés esélye volt a modern alkotások köztérre kerülésének. (Érdekes mellékszál: az orosz szobrászok inkább francia iskolázottságúak voltak, míg az építészek Rómába mentek. Borisz Iofan építész, akinek nevét mostanában a gellérthegyi Szabadság-szobor talapzata miatt emlegették Sztálin kedvenc építészeként, a XX. század elején Rómában diplomázott, és kezdte meg működését neoklasszikus építészként.) Sztálint egyébként sem érdekelte a köztéri szobrászat: a két világháború között a Lenin-szobrokon kívül a Szovjetunióban nagyon kevés köztéri szobrot állítottak fel. A szocialista realizmusban pedig az akadémizmus folytatódott. Mélyi József egyébként úgy látja: az 1980-as és 90-es évek egy-egy avantgárd kísérleteit leszámítva az orosz képzőművészet 1917 óta bezárkózott, ez pedig nemcsak az orosz, hanem az európai és egyetemes kultúra tragédiája is.
Maga Lipchitz is visszatért volna Oroszországba az 1934-es, Egy új világ felé című szoborvázlatával. A baloldali kötődésű művész az alkotást egyfajta hommage-nak szánta a Szovjetunió felé, hogy ott köztéren, hatalmas alkotásként állítsák fel. A mű az oroszországi – és zsidó – gyökerei felé fordulásának mérföldköve, a visszakapcsolódás szándéka mögött pedig édesanyja 1934-ben bekövetkezett halála állt. Lipchitzet visszautasították, ő pedig teljesen kiábrándult a Szovjetunióból. A Hitler hatalomra jutása miatt Sztálin-szimpatizánssá vált nyugat-európai értelmiségiek e kiábrándulást csak 1939 végén élték át, amikor a Szovjetunió megtámadta Finnországot. Ebbe a kiábrándult közegbe érkeztek meg 1940. június 14-én a német megszállók Párizsba. Lipchitz Toulouse-ba menekült, majd 1941 júniusában New Yorkba emigrált. – Az amerikai művészeti életre korábban is erősen hatott Európa, 1940 után pedig már mindenki Amerikában van, aki él és mozog, és aki el tudott Európából jönni. Tehát valami hihetetlen átalakulás zajlik le egy pillanat alatt. Az amerikai kritikusok, értelmiségiek, művészek hitetlenkedve nézték azt az elképesztő gazdagságot, ami ömlött Amerikába az emigráns művészekkel. Az egyik oldalon hitetlenkedve nézték, a másik oldalon pedig elkezdték kiépíteni a védőbástyájukat. Ez utóbbi az amerikai művészetről szóló gondolkodásban már az 1930-as évek végén elkezdődött, hogy valahol el kell határolódniuk Párizstól. Tehát amögött, hogy Clement Greenberg műkritikus elmarasztalja Lipchitz művészetét, nem az áll, hogy nem tetszik neki Lipchitz művészete, hanem az, hogy nem tetszik neki Párizs – mondta Mélyi József.
Bár Lipchitzet 1946-ban Francia Becsületrenddel tüntették ki, nem tért vissza Párizsba – a lerombolt ország újjáépítését nem köztéri szobrok felállításával kezdték a franciák –, az alkotó maradt a lehetőségek földjén, az Egyesült Államokban. Sikerét némileg „bekormozta”, hogy 1952-ben leégett a New York-i műterme, nemcsak munkáinak, képzőművészeti gyűjteményének egy jó része is elpusztult. 1954-ben aztán mégiscsak sorra nyíltak meg a kiállításai Európa számos nagyvárosában, de New Yorkban is. Az 1960-as évek elején fedezte fel Olaszországot, minden nyarát Pietrasantán töltötte, monumentális bronzszobrain Luigi Tommasi öntödéjében dolgozott. 1973-ban Capri szigetén halt meg, olaszországi hagyatékának egy része Jeruzsálembe, egy része Budapestre került. – Végtelenül hálásak vagyunk a családnak, hogy a gyűjtemény valamennyi műtárgya, amely most ezen a kiállításon látható, bekerül a Szépművészeti Múzeum különböző gyűjteményeibe – mondta a tárlatvezetés végén Geskó Judit.
