Fatális tudatlanságom és kihagyásaim a zsidó ünnepekkel kapcsolatban még Budapesten kezdődtek, és így volt ez még később, New Yorkban is, ahol egyszer egy meglehetősen különc zsinagógában dolgoztam segédmunkaerőként a Nyugati 99. utcában. Esténként a környékbeli hajléktalanokat fogadtam a jól befűtött alagsorban, szétnyithatós ágyakat, pokrócokat és kóser hot dogot osztottam, valamint teát melegítettem. Ennek a zsinagógának nem volt rabbija, hanem hétvégeken különféle vendégrabbik tűntek fel és tartottak szabadelőadásokat, tóramagyarázatokat meg közös imákat a felsőbb emeletek különböző termeiben. Mindenki választhatott a saját ízlése és hangulata szerint, női vagy reformrabbit, vagy akár ortodoxot. Mikor rákérdeztem, hogy mégis miért nem tartanak saját rabbit, a gyülekezet tagjai kedvesen felvilágosítottak, hogy az nem szülne jó vért, mert akkor az egy darab rabbi nem tudna ellenállni a kísértésnek, hogy megmondja, rosszabb esetben előírja az egész közösségnek, hogy mit és hogyan kell csinálniuk. Így viszont, a rabbitlanság szabadságában még Manhattan keleti oldaláról, sőt Queensből és Brooklynból is átjárnak hozzájuk a hívők, hogy ízlésüknek megfelelő tálból merítsék az igét. Hát ennek észszerűségével tényleg nem lehetett vitatkozni.
Amúgy jellemző New Yorkra, hogy az első helyi felvilágosítást egy zsidó ünneppel kapcsolatban – talán az egyetlen ünnep, amelynek időpontjában megközelítőleg biztos vagyok – egy afroamerikai munkatársnőmtől kaptam a bankban, ahol tellerként, azaz pénztárosként funkcionáltam emigrációm második telén. Mikor délután kettőkor a kilencágú gyertya mellé felsorakoztatták a karácsonyfát és a porcelán szent családot is, és a takarítók főnökéből avanzsált alkalmi Télapó a munkatársaknak némi jingle bells kíséretében apró ajándékcsomagokat osztott ki, csodálkozva kérdeztem rá, hogy mégis mit ünneplünk aznap a bankban. „Hát nyitástól délig a hanukát, délutántól zárásig meg a karácsonyt” – felelte munkatársnőm, komplett tudatlanságom felett csodálkozva és hitetlenkedve. „Rendben – folytattam, mint akit az erdőben neveltek fel a farkasok, és most erőltetett menetben igyekszik felzárkózni a hátrahagyott emberi kultúrához –, de mégis mi az a hanuka?” Munkatársnőm gurgulázva kezdett nevetni: „Hát valamit a zsidóknak is kell ünnepelni karácsonykor, nem gondolod?!”
Nem gondoltam, mivel én mindig is a karácsonyt ünnepeltem, amit gyerekkoromban a szeretet ünnepének is hívtak, és a karácsonyfa illata és a díszítés öröme nélkül nem tudtam volna elképzelni ezt az időszakot. Mikor hétéves koromban a legjobb barátnőm elmagyarázta, hogy karácsonykor valójában a kisjézus születését ünnepeljük, és nem a karácsonyfa illatát, ezt csak ilyen utólagos belemagyarázásnak, az ünnepre való vallásos rátelepedésnek éreztem, hisz teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy kezdetben volt a világ teremtődése és a karácsonyfa, és minden más csak eztán következhetett.
Nem ez volt az utolsó eset, hogy afroamerikai túlélőtársaim a mennyben és a pokolban kinevettek, illetve úgy gondolták, illetlenül játszom a szellemileg kihívottat. Egyszer írni-olvasni tanítottam Brooklynban felnőtteket, akik a szociális támogatás megtartásának reményében próbálták meg a lehetetlent, az írás-olvasás művészetének elsajátítását. Róluk már mindenki lemondott, és ezért is dobták őket át hozzám, a reménytelenek osztályába. Lelkes amatőrként próbáltam a számomra ismeretlen nyelvi akadályaikon átsegíteni őket, félig vakon lavíroztam, akár egy révész a megduzzadt, láthatatlan sziklákkal teli folyón, hogy elkerüljem a végzetes megfeneklést, és ezért mikor egyikük, egy louisianai születésű afroamerikai nő jelentkezett, és bejelentette, hogy a következő héten nem jövünk iskolába, csodálkozva kérdeztem vissza, hogy vajon miből szűrte ezt le, mert ha rajtam múlik, egyetlen órát se fogunk kihagyni. „De hát mi lesz a zsidó ünnepekkel?” – kérdezte csalódottan. Fogalmam se volt, milyen zsidó ünnepekre utalt, hisz mindaddig csak annyit sikerült elsajátítanom velük kapcsolatban, hogy sok van belőlük, és mivel New York lakosságának közel negyede zsidó, ezek majdnem mind az állami ünnepek rangjára emelkedtek. Úgyhogy ravaszul azt feleltem, hogyha van zsidó az osztályban, annak természetesen nem kell jönnie, de mindenki másnak kötelező. Az asszonyság persze ezt nem hagyhatta annyiban, demonstrálnia kellett, hogy nem csinálhatok belőle hülyét, ezért méltatlankodva felpattant, rám mutatott, és azt kiáltotta: „De hát te vagy a zsidó, és neked muszáj részt venned a passoveren!” Ezen a „muszáj”-on meghökkentem, némileg ki is billentett magabiztosságomból, aztán összeszedtem magam, és kötöttem az ebet, hogy én elsősorban a dalai láma követőjének vallom magam filozófiai értelemben, de ha nem így lenne, akkor is össze fogunk gyűlni a következő héten is, mert nekik lóhalálában, azaz még haláluk órájának eljövetele előtt meg kell tanulniuk írni és olvasni az én asszisztenciámmal.
Persze nekik lett igazuk, és tényleg én voltam a hülye, mert a következő héten az épület félig be volt zárva, még az őröket is alig találtuk meg, hogy beengedjenek minket. Meg is kérdeztem kedvenc tanítványomat, a fekete tiszteletest, akinek saját kisegyháza volt abban a hatalmas bérházban, ahol ő volt a mindenes szerelő, és aki kívülről ismerte a Bibliáját, csak épp olvasni nem tudta, hogy mégis miből gondolhatta az asszonyság, hogy én zsidó vagyok, hiszen ha a legmélyebb álmomból ráznának is fel az Antarktiszon, és megkérdeznék, mi vagyok, akkor is azt vágnám rá, hogy magyar. „Hát abból, ahogy gesztikulálsz” – felelte szelíd, megbocsátó mosollyal. Szívesen tagadtam volna ezt is, na de hát nem lehetett, hisz ha nem is sikerült elsajátítanom a zsidó ünnepek végtelennek tűnő rendjét, mindenképpen hálás voltam értük, mert bőven kaptam nagyvonalú meghívásokat, és a mindenkori anyagi nyomorom közepette emigráns lelkemnek nem pusztán lelki vigaszt jelentettek az ünnepekkel járó vacsorák.
Az első ilyen meghívás azonban nem várt módon mégiscsak lelkileg rázott meg, és egy olyan felfedezést tettem, ami több volt, mint megvilágosodás. Amikor beléptem a hatalmas Upper West Side-i lakásba, ahol vagy 40 gyermek és felnőtt készült asztalhoz ülni valamilyen őszi ünnep alkalmából – most így nagy hirtelenjében csak a széder ugrik be, vagy nem is, hanem a Rós há-sána, de ne kérdezzék tőlem, mi az –, nem akartam hinni a szememnek. Bár senkit sem ismertem – ismeretlenül hívtak meg a különcök zsinagógájából –, ott láttam a saját budapesti családomat tízszeres méretben. Amire vak voltam Pesten, azt ebben a felnagyításban és intenzitásban már nem lehetett nem észrevenni. A generációról generációra átadott gesztusok, mosolyok, mimikák, szemvillanások, akcentusok, hangsúlyok, dallamok, beszédfordulatok, viccek és nevetések mind-mind ismerősek voltak korábbi életemből. Ahogy egymás hátát lapogatták, ahogy a gyerekekhez fordultak, és búgva, éneklő meleg hangon – anyám hangján – beszéltek hozzájuk, ahogy a férfiak apám gesztusaival támogatták egymást, és hajoltak a nők felé.
Nagy bánatomra azonban a zsidó ünnepekkel szemben gyakorolt leküzdhetetlen amnéziámnak köszönhetően már soha nem fogom megtudni, milyen zsidó ünnep is volt akkor, amikor nagyapám, a zentai tanító, 1920-ban egy magyarországi hivatalos pogrom elől menekülve igyekezett épp a Szentföldre, és Szabadkán – előttem máig ismeretlen okokból kifolyólag – letartóztatták. A helyi zsidó hitközség tagjai azonmód felkeresték a rendőrfőnököt, és kölcsönkérték nagyapámat a dutyiból, hogy meglegyen a reggeli szertartás érvényességéhez elengedhetetlenül szükséges minján – tíz zsidó férfi –, és nagyapámat csodák csodájára, a nagy szükségre való tekintettel, az ima idejére kiengedték! Bár gyanakszom, hogy némi vigaszpénz is lehetett a dologban, mert nagyapám nagy csinnadrattával elöl bement a zsinagógába, majd egy mellékajtón feltűnés nélkül távozott, és meg sem állott Jeruzsálemig, és ezen, ha jól tudom, senki sem csodálkozott, legfőképpen a helyi rendőrfőnök nem.
Nos, ennek az ismeretlen zsidó ünnepnek és nagyapám csodás megmenekülésének köszönhetem, hogy évtizedekkel később megszülettem, és bár nyilván nincs összefüggés, de nagyapámat is éppúgy Mordechájnak hívják, mint Eszter – a purim ünnep főhősnője – nagybátyját, és ők ketten rendezték le aztán a perzsa királynál a zsidók megmenekülését, azaz cselezték ki ellenfelük, a gonosz Hámán főminiszter gyilkos intrikáit. Így lettem én, több mint két és fél ezer évvel később, a sorsvetés cselének egyik kicsiny világító mellékterméke, azaz szentjánosbogara. Jó, tudom, ez a kijelentésem már több mint túlhajszolt szentségtörés, ráadásul lehetséges, hogy egyszerre több vallást is megsértek, de hát a vallások végső soron arra vannak, hogy mi, emberek megbocsátást nyerhessünk minden tévelygésünkért (vagy nem?). Legalábbis ebben reménykedem, hisz köztudott, hogy az összefüggések és sorsvetések a mennyben születnek, és ha szükséges, ugyanott buknak meg, melyeket mindenféle fárasztó kutakodás nélkül is meg fogunk ismerni és át fogunk látni, ha eljön az ő fényességes idejük.
