A regénye egyik főszereplője, a 29 éves Malik Olga ügyvédjelölt naplót vezet, és igencsak gondban van, mit és hogyan rögzítsen. Az életrajzából tudni lehet, hogy 11 és 26 éves kora között, majd pár év kihagyás után ön is szorgosan feljegyzi a történéseket, a gondolatait. Emlékszik, annak idején miért kezdett naplóírásba?
A nagymamám 16 éves korától vezetett naplót, tehát tulajdonképpen családi hagyományt folytattam a naplóírással, de hogy miért pont az írás volt ilyen fontos nekem már gyerekként is, miért nem mondjuk a festegetés vagy a rajzolás, azt nem tudom megmondani. Huszonhat éves koromig mindent füzetekbe írtam, összesen talán egy könyvespolcnyi gyűlt össze, végül megsemmisítettem őket. Szerintem akkor már úgy gondoltam magamra, mint íróra, és ezeket a szövegeket kínosan rossznak találtam. Csak pár lapot őriztem meg. Utólag ezt már bánom, mert így fontos dolgok vesztek el, és ma már nem is úgy gondolok a naplóírásra, mint írói teljesítményre.
A naplóírói figyelem is új és újabb irányokba fordult, gondolom, miközben a kiskamaszból felnőtt nő lett.
Persze, kamaszkoromban az iskolai élmények voltak fontosak: mi volt az ebéd, melyik tanárt szerettem, melyiket utáltam. Anyámról is volt néhány bejegyzés, de anyám dolgaira akkor nem szívesen emlékeztem vissza. Később, amikor huszonéves koromban elkezdtem dolgozni, a főnökömről, kollégáimról írtam vagy az aktuális szerelmemről, és akkor már jóval többet anyámról is. Ezekből maradt meg valamennyi.
Milyen napszakban írta a naplót, és mennyi időt szánt rá?
Teljesen változó: nálam volt a füzetem, fölszálltam mondjuk a buszra, unatkoztam, beleírtam, ki milyen ruhát hord, mennyire nem néznek egymásra az emberek, milyen meleg van. Aztán volt, hogy napokig semmit nem jegyeztem fel. Ma a telefonomba írom a jegyzeteimet, amit aztán otthon bemásolok a számítógépemre.
Alkalomadtán a közösségi oldalán is megoszt egy-egy múltbeli naplórészletet.
Ezek a 30 éves korom óta írtak közül kerülnek ki, ami mára körülbelül két és fél millió karakter. Jó visszaolvasni őket, mert bármennyire furcsa, de alig emlékszem a saját életemre. Elolvasva a bejegyzéseket, mintha nem is rólam szólnának. Nem önmagamat látom bennük, hanem egy akkori (más)valakit. De ha le sem írtam volna, mik történtek velem, akkor úgy érezném, hogy ezek a napok-évek eltűntek az életemből, nem is léteznek…
Milyeneknek látja most azokat a „másvalaki Gyöngyvéreket”?
Felismerem azért magamat, nem arról van szó, hogy egy idegen tekint vissza rám a naplóból, de feltűnik, mennyire másként fogalmazok – stilárisan jelentős különbség van az egykori és a mai naplóíró énem között. És mivel a napló mindig tükrözi, hogy aktuálisan milyen lelkiállapotban vagyok, visszaolvasva az tűnik ki, hogy megdöbbentő, de már 10 éve visszatérő témám a szenvedés. Hogyan lehet elkerülni a szenvedést.
Ennyi szenvedést megosztana másokkal? Mennyire titkos a napló, kiadná a kezéből?
Vannak benne olyan bejegyzések, amiket bárki elolvashatna. De a napló akkor jó, ha tényleg mindent beleír az ember, a legszégyenteljesebb, legmocskosabb gondolatait is – és ezt természetesen senkinek nem mutatom meg. Úgyhogy kérdés, hogyha a fiam egyszer úgy döntene majd, hogy el akarja olvasni, mit tennék: előrelátóan gyártanék egy szalonképes verziót, vagy megsemmisíteném?
A napló akkor jó, ha tényleg mindent beleír az ember, a legszégyenteljesebb, legmocskosabb gondolatait is.
Említette a stiláris változást: e téren mennyire volt rögös az út a naplóírástól a verseken, a novellákon át a regényig?
A napló kevésbé átgondolt, nem feltétlenül akar tartani valahonnan valahova, a novella ehhez képest szerkesztett szöveg. A novellaírás viszont kisebb szuszt követel meg, a regény pedig egy hatalmas lélegzetvétel, és az is kérdéses, hogy a végére marad-e szusz az emberben. Tehát a kevésbé strukturáltabb felől haladtam a strukturált felé. Az írószeminárium fontos lépés volt, oda még csak a naplórészleteket vittem, rettegve attól, hogy mit fognak hozzá szólni, ehhez képest jól fogadták, kaptam bátorítást, hogy ebből lehet valami.
A Rohadjon meg az összes mély levegővételt igénylő epikai mű, ám a mondatai mégis lecsupaszítottak.
Így van, és azt hiszem, hogy ez az elbeszélőhöz köthető. Míg a novelláimat főleg egyes szám első személyben írtam – és azok bőbeszédűbbek, a mondatok is hosszabbak –, addig a regény narrátora egyes szám harmadik személyű, és sokkal szikárabb, rövidebb mondatokban fogalmaz, a bekezdések sűrűk. Talán a regény keletkezése is szerepet játszik ebben: volt egy regényhosszúságú anyagom már, de nem ezt küldtem el a kiadónak, hanem egyfajta előtanulmányként ebből gyúrtam ki azt a regényt, ami igen, tömörebb, és mondjuk úgy, hogy feszesebb.
Azt föl sem merült, hogy naplóregényt írjon?
Úgy éreztem, hogy ezeket a karaktereket hitelesebben tudom így bemutatni, mint egy naplószerű elbeszélésben, viszont az is igaz, hogy ez sem egy messziről közelítő elbeszélés, eléggé benne vagyunk a szereplők „fejében”. Már írom a következő regényemet, az inkább naplószerű visszaemlékezésekből áll össze.
A szenvedő karakterek, a már említett Olga és a főnöke, a 47 éves Balázs mindketten jogászok, és egy csődeljárási csaláson ügyködnek. Alaposan, belülről ismeri ezt a világot, és olvashatóan minimum ambivalens módon viszonyul hozzá.
Ilyen mértékű csalással egyszer találkoztam a jogi pályám során, de a kisebb-nagyobb csúsztatások, papíreltüntetések, papírkreálások, aláírás-hamisítások az ügyvédi világban azért nem olyan ritkák. Nehéz lemondani ezekről a lehetőségekről, ha az ügyfél érdekeit szolgálják, és kicsi a lebukás veszélye. De nem megrengetni akarom az ügyvédek iránti bizalmat, inkább a karaktereim sorsa érdekelt egy ilyen helyzetben, semmint hogy leleplező jogi thrillert írjak.
Rendben, térjünk rá akkor a szenvedő alanyokra! Mindkét főszereplő zűrös viszonyokkal jellemezhető mind a párkapcsolatában, mind a felmenői terén – mintha az életük összes társas kapcsolata hazugságokon alapulna. A bizalom és a boldog élet helyett inkább stressz, szorongás, bizonytalanság uralja a mindennapjaikat. Szenvedéstörténet az élet?
A szabadulás a szenvedésből fontos motívuma a regénynek. Mindkét főszereplő a családi örökségével küzd, Balázs szó szerint is. Emellett az elköteleződés is kérdéses: Balázs csapdának érzi a házasságát, Olga fél belevágni a házasságba. Más-más a családi hátterük – az anya ugyanakkor problémás mindkettejüknél –, a karakterük is erősen különbözik, de hasonló motivációik vannak, mindegyiknél ott a halálfélelem és a kitörési vágy. A kitörést pedig mindketten a családdal való leszámolásként értik, miközben a házasságban/jegyességben megpróbálnak teljesíteni. Mindketten leírnak egy kört az életükben, kevés a látható változás, de a végére, azt hiszem, már egyikőjük sem ugyanaz az ember.
Mi is tegyünk egy újabb kört, ezúttal anyák körül! A fentebb említett életrajzi momentum fényében különös színezetet kap, hogy a regényben igencsak rájár a rúd az anyákra: Olgáé idült alkoholista, Balázsé basáskodó, rideg – mindketten küzdenek velük, illetve az emlékükkel. Honnan ez az anya-ellenszenv?
Az apák gyakran még mindig eltűnnek a családban, különösen így volt ez a mi szüleinknél. Az anya feladata nevelni a gyereket, ezt így gondolják az apák, a társadalom, de még az anyák is. Így a gyereknek az anyjával lesz erősebb kötődése, az ő világlátása lesz meghatározóbb. Én bizonyosan az anyámtól szenvedtem a legtöbbet, de másoktól is ezt hallom, ők is az anyukájukra panaszkodnak, még azok is, akiknek úgynevezett normális vagy átlagos gyerekkoruk volt. Igazságos vagy sem, de mégiscsak arról van szó, hogy az embernek az az érzése, jobban boldogulna az életben, kevésbé szenvedne, hogyha az anyja szeretettelibb, érzelmileg elérhetőbb vagy következetesebb lett volna. Ugyanígy a szülők alkohol- vagy gyógyszerfüggősége sem ritka dolog. Nekem egy élet munkája feldolgozni azt, ahogyan felnevelkedtem, és az, amit a gyerekkoron keresztül megtanultam saját magamról.
És sikerült kitörnie? Milyen anyja a fiának?
Nagyon szeretném, ha sikerülne, de persze sokat szorongok. Elhatároztam, hogy én legalább be fogom vállalni a saját hibáimat, ott leszek a fiam mellett, és bocsánatot fogok kérni, ha szüksége lesz rá. Nagyon szeretnék jó anya lenni, talán túlságosan is – ez eléggé jellemző azokra az anyákra, akiknek nehéz gyerekkoruk volt, és erősen elhatározzák, hogy ők aztán másként fogják csinálni. De az a túlaggódás, ami ebből jön, nem feltétlenül jó a gyereknek. Mert azt fogja látni, hogy a világ dolgaitól félni, tartani kell, állandóan óvatosnak kell lennie. Igyekszem, ez biztos.
+1 KÉRDÉS
Balázs a regényben Kazincbarcikát hagyja oda, elmenekül az anyjától. A Nyitott mondatbeli novellájában („Nosztalgiacirkusz”, 2024. július 19.) az elbeszélő Dunaújvárosból – az ön szülővárosából – költözik a fővárosba…
A regénybeli Kazincbarcika akár Dunaújváros is lehetne, szeretnék majd egyszer Dunaújvárosról írni, de az egy külön történet lesz. Én soha nem jártam Kazincbarcikán, egy ismerősöm, akinek családi fuvarozási vállalata van a városban, beszélt az ottani életről, ami nagyon hasonlított az én dunaújvárosi élményeimhez: hogy mennyire mozdulatlannak, szűkösnek éreztem, olyan városnak, amihez képest Budapest az ígéret földjének tűnt.
Schillinger Gyöngyvér
(Dunaújváros, 1983) jogász és író. Közjegyzőhelyettes; 2019-től kezdett el komolyan szépirodalommal foglalkozni: előbb novellái jelentek meg, majd 2024 augusztusának végén a Rohadjon meg az összes című regénye. Budapesten él.