- Odze György: Elzúgott (Budai sorsok)

Szeret gyógyfürdőbe járni, a meleg víz, már ahogy belelép, megnyugtatja, a fürdőzők halk beszélgetése, ahogyan a kupola visszaverte azt a semmihez sem hasonlítható zsongást, az meg pláne. Totális kikapcsolódás. Meditálás helyett. Harminchat fok, finom, ahogy körbeöleli a testét. Lassan merül el. Ez a titok. A lassú elmerülés. Maga a csoda. Más világ. Petró Félix hetvenéves fizikus, a relatív időelmélet legnevesebb magyar szakértője tudja, hogy milyen sok világ van, és hogy csak abban érdemes élni, amit kedvel az ember. Megtalálni a kellemes perceket. Sokáig aludni, délig köntösben járni. Rádióhallgatás kávéval. Nem veszi be a vitamint. Bepöcköli a kukába. Egy kis renitenskedés.
Jön a busz, felszáll, leül. Hat megálló. A sofőr ismeri, jó napot, tanár úr. Ülőhelyet keres. Kérem, adja át a helyét az arra rászorulóknak. Petró, a rászoruló. Megtapogatja a zsebében a kulcsot, soha ne vedd elő, kitépik a kezedből, figyelmezteti mindig a fia.
Amíg Anett élt, minden más volt.
Végre otthon. A lakás. Az igazi lakás, az otthon, az az igazi biztonság. Minden szobának más illata van. Kiteregeti a törülközőt és a fürdőnadrágot a fregolira. Van egy kis tégelyben arckrém a szekrényben. Halványzöld volt, arra még emlékszik. Clinique. Anett kedvence. Ahogy állt a tükör előtt, és nézte az arcát. Milyen jó is volt vele élni. Rendmániás volt, annyira, hogy már szórakoztak rajta. És biztonságmániás. Az ajtót mindig kulcsra zárta. Amikor hazaértek, ez volt az első. De mit érne az élet mániák nélkül?
Mégis beveszi a C-t. Jó fiú leszek. Ebéd. Konzervnyitás, kenyérszeletelés. Bekapcsolja a rádiót. Klasszikus zenét hallgat. Híreket csak reggel, felkelés után, ahogyan egész életében.
A megszokások, az élet nagy támaszai és ellenségei. Plusz a körülmények, ezt mindig hozzáteszi. Vagy mínusz. Hát nem látja, mi van? A körülmények, amikre mindig lehet hivatkozni. Pihen egy órát. Ledől, így mondja. Beethoven. Mindig segít.
Régi lányokra gondol. Látja őket maga előtt. Káprázat.
Fiatal korában azzal szédítette őket, hogy tízezer mottót tud fejből. Aztán megpróbálja felidézni az előadóterem szagát. Ha jó válaszokat akarunk hallani, akkor a kérdést kell először is pontosan megfogalmazni. Ez egyike volt a Petró-tételeknek.
A tudomány lényege: csak azt kimondani, amit biztosan tudunk. Fizikát tanított, de mindig belecsempészett egy kis filozófiát meg művészettörténetet, és szeretett szórakoztatóan beszélni. Egységben kell látni a világot, ezt mondta. Tetszett a hallgatóinak. A prof. Vizsgáztatni, az volt az igazi. Hát átengedem, nézett fel az indexből azzal a cinkos mosollyal, amit a diákjai értettek. Az egyetemi élet nagy pillanatai.
Aztán Anett meghalt. A parkban sétáltak, egy perc alatt történt. Anett még felnézett rá, mondani szeretett volna valamit, ő kivette az újságot a táskából, és kinyitotta, hogy felolvasson egy cikket.
És utána, egy évvel később az ablepszia. Vakság és káprázat, ugyanaz a szó.
Cipőt húz, kabátot vesz. Indul.
Kisbolt. Telefon. Anélkül sose, mondja mindig a fia, de ne a kezedben tartsd, mert egy őrült kikapja, és vége. Ráadásul különleges darab, a zakója belső zsebében tartja. Öt perc séta. Bevásárol. Soha nem szeretett, mindig Anett intézte. Most meg pláne. Benyit. Vigyázni kell, hogy semminek ne menjen neki. Rögtön szólnak. Vigyázzon, fater. Sárikát keresi, aki szokott segíteni, és professzor úrnak szólítja, de Sárika szabadnapos. Csalódás. Ma nincs itt, feleli a tulaj, a férfi, a hangja is olyan tulajos, három szó, szinte odahajítva, manincsitt. Petró sorban áll, a telefonjával fizet, a fia megtanította. A tulaj mondja, hogy oké, ő persze nem professzor urazza, pedig már régóta jár ide, oké, ezzel zárja le a meg nem kezdett beszélgetést. Régen a boltosok még beszélgettek a vevőkkel, érdeklődtek, hogy megkapták-e, amit kerestek, de manapság ez már nem szokás. Már majdnem kiér az utcára, amikor az ajtóban meglöki egy testes, erős férfi. Dohányos és piás.
– Mi van, öreg, nem látsz?
– Hát nem – feleli ő. Még a telefon is kiesett a kezéből, amit éppen a zakója zsebébe akart visszacsúsztatni. Jól elzúgtam, gondolta, aztán felállt, leporolta a kabátját. – Tíz éve nem látok.