Budapest;szemét;Pestszentlőrinc;Cséry-telep;tehenészet;Cséry Lajos;

A Cséry-féle szemétszállító cég
átrakodóállomása

- Kettős élete volt Budapest alig ismert jótevőjének, aki megszabadította a várost a szeméttől

Teheneumból szemétújság lett. Lelőhely.

Igazság szerint két hölgynek is kezet csókolt II. Vilmos császár 1897 szeptemberében, a pompás Park Clubban tett látogatása végén, de a közemlékezetből viszonylag gyorsan kikopott az a tény, hogy Szapáry Gézáné is kedvezményezettje volt ennek a kivételes gesztusnak. Szapáryné a férje és a saját jogán is gróf volt ugyanis, így talán kevésbé számított szenzációnak, hogy a német uralkodó az ajkához emelte a kezét. De a másik hölgy, Cséry Szeréna hiába volt a regnáló kereskedelemügyi miniszter felesége, mégiscsak ízig-vérig polgárleánynak született. És ami azt illeti, családja az idő tájt éppen Budapest szemetéből élt.

Váratlanul, kora délelőtt indult el megtekinteni Pest egyik legújabb nevezetességét a császár, így érthető, hogy a sebtében összetrombitált tagok utcai ruházatban fogadták őt. Különlegességnek legfeljebb az számított, hogy az urak mellett hölgyek is a fogadóbizottság részét képezték: a crème de la crème társasági találkozóhelyéül felépített klub mindkét nembeli tagokat felvett ugyanis, habár a helyiségek között voltak csak férfiak, kizárólag nők, illetve mindenki által látogathatók. Atzél Béla báró ötletgazda és berendező vezette végig az uralkodót a fényűzően bútorozott teremsoron, aki elragadtatását szavakkal és a váratlan kézcsókkal is kifejezésre juttatta.

Kétségtelen, hogy Cséry Szeréna nélkül a Park Club szemkápráztató palotája aligha születhetett volna meg a Városliget oldalában, a Stefánia úton. De ez a történet egy bő emberöltővel korábban kezdődött: akkor, amikor ezen a tájon nem elegáns villák, hanem konyhakertek, gyümölcsösök és tehenészetek terültek el. Az egyik közülük, mégpedig a legkiválóbb éppen Szeréna asszony apjáé, Cséry Lajosé volt.

Cséry Lajos egyébként jogász volt Zala megyéből, 1849-ben a főrendiház elnökének titkára, a kiegyezés után pedig Mailáth György országbíró mellett szakértő. A kettő között, az alkotmányosság átmeneti szüneteltetése idején fogott bele a tehenészetbe: sógorával, Halász Vincével a Hermina kápolna mellett alakították ki a tenyésztelepet, ahol magyar, holland és svájci jószágokat kereszteztek igen nagy sikerrel. 1865-ben például az országos gazdasági kiállításon a marhavész miatt eltekintettek ugyan a tehenek felvonultatásától, de a Cséry- és Halász-féle gazdaság meglátogatása benne foglaltatott a jegy árában: még maga Ferenc József is élt a lehetőséggel, és a még kevéssé ligetesedett Városerdőből átsétált a közeli tehenészetbe.

Cséryék tehenészetét
1865-ben
Ferenc József is
megtekintette

Pár évvel később aztán minden megváltozott. A kiegyezés után Cséry fővárosi tanácsnok lett, majd alapító és részvénytársasági elnök az Athenaeum kiadói és nyomdai vállalkozásban. Ezzel párhuzamosan pedig Pest is megrázta magát, és szédületes iramú fejlődésnek indult: teheneknek immár semmi keresnivalójuk nem volt a Liget oldalában. Cséryék felszámolták a vállalkozást, a földet közeli villatelkekre cserélték – ezek egyikére épül majd a Park Club –, és a gazdálkodást immár saját birtokaikon folytatták. Cséry Lajos mert nagyot álmodni: 1872-ben megvásárolta a Grassalkovichok hajdani puszta-szentlőrinci birtokát a rajta lévő kúriával, mintatehenészetet épített rajta és elültetett 600 ezer fát.

Két élete volt ekkortól. Az egyik a pesti üzletemberé, aki bejárt az Athenaeum ódon épületébe (a pesti Belváros ledózerolása után majd a mai Rákóczi úton épített csodás új palotába fog bejárni), esténként pedig hazatért a Múzeum körút 5. alatti patinás bérházba, amelyet felesége, a szépséges Halász Ida örökölt a nagynénjétől, a jótékonyságáról és honleányi buzgalmáról ismert Szűcs Lajosnétól. A másik pedig a földesúré, aki kápolnával és köztemetővel kedveskedett az uradalmi cselédségnek, évente uzsonnára hívta a protestáns árvaház neveltjeit, és minden tavasszal vendégül látta az Athenaeum szerzőit és szerkesztőit egy pazar ebédre, amelynek elfogyasztása közben bőven esett szó irodalmi és társadalmi kérdésekről is. (Ennek folyományaként nevezte el Ágai Adolf, a Borsszem Jankó szerkesztője Cséry birtokát Teheneumnak.)

Tulajdonképpen ez a két élet fonódott egybe akkor, amikor Cséry Lajos úgy döntött, szemetesnek áll Budapesten. A hihetetlen sebességgel növekvő város szinte fuldoklott a konyhai hulladékban, hamuban, az utcáról begyűjtött és az emésztőgödrökből kikapart sárban, a mindenféle szemétben, de mindennek begyűjtése nehézkes volt, a Soroksári út mellett kijelölt szemétgödrök pedig vészesen megteltek. 1890-re kezdett el a város komolyabban dolgozni a megoldáson, tervek és lobbik feszültek egymásnak, míg végül két évvel később megszületett a döntés. Az ajánlatot természetesen nem Cséry Lajos tette – összeférhetetlenség is van a világon –, hanem a fia, az akkor 37 éves ifjabb Cséry Lajos.

A nagyszabású programnak megfelelően a szerződés ideje alatt a Cséry-cég gyűjtötte be Pesten a házi- és az utcai szemetet, amelyet tartálykocsijaik kiszállították az átrakó állomásra (ez a mai József Attila lakótelep mellett helyezkedett el), vonatra rakták, majd a keskeny nyomtávú járatok elszállították a Cséry-birtokra, ahol kezdetét vette a válogatás. A csontnak, rongynak, fémnek, bőrnek, üvegnek, guminak, fának mind megvolt a felvásárlója és újrahasznosítója, csak éppen tíz körömmel ki kellett mindezt kaparni a borzalmas lucsokból. Száznál több ember dolgozott ezen napi tizenkét órában, míg végül tényleg nem maradt más a szeméthegyekben, csak a szerves matériákból összeállt sár.

Bármilyen furcsa is, az idősebb Cséry Lajos tulajdonképpen erre hajtott. Évekkel korábban, amikor egyszer Kőbányáról nagy tételben beszerzett, rettenetes szagú, de értékes anyagokban gazdag sörgyári hulladékkal trágyázta a földjeit, felismerte: a szemét kincset ér. Ráadásul a pesti utcák mocskában volt minden, de azon belül is igen sok lócitrom, így ideálisnak ígérkezett a trágyakészítésre. A szemétválogatótól pár kilométerre ezért berendeztek egy szeméttrágya-érlelő telepet is, ahonnan tíztonnás kiszerelésben, többféle minőségben szállították a megrendelőknek a szabadalmaztatott talajjavító keveréket.

A hatalmas beruházás, a szemeteskocsik, a vasút, az átrakó, a rengeteg ember fizetése bődületes összegbe került, de a város meg is fizette a szolgáltatást – évi 370 ezer korona volt a tarifa –, a begyűjtött szemét nagy része pedig hasznosult. Cséryék mégis tönkrementek ettől az üzlettől. Amit nehéz nem összekapcsolni azzal a ténnyel, hogy az ifjabb Cséry Lajos egy ponton önállósította magát: látva, hogy a szemeteskocsik Pesten minden egyes házat minden áldott nap útba ejtenek, újságot alapított és a szemetesekre bízta a terjesztését. A köznyelvben csak „szemétújságnak” hívott Reggeli Újság szilárd kormánypárti vonalat vitt, így specialitásának számított, hogy Bartha Miklós személyében egy ellenzéki országgyűlési képviselő írta jó pénzért a vezércikkeit.

Id. Cséry Lajos a főváros
megbecsült
polgára volt, fia,
ifj. Cséry Lajos
inkább „társasági
ember”

Az ötlet talán nem is volt rossz, hiszen a lényegében ingyenes hírlappal ifjabb Cséry valójában nem híreket, hanem fogyasztási cikkeket akart árusítani. Úgy képzelte, hogy az újság révén befészkeli magát a háztartásokba, aztán pedig tőle rendelik majd meg, házhoz szállítással a konyhán szükséges élelmiszereket. De hamarosan tiltott kereskedésért feljelentették a fűszeresek és a hentesek, a lap pedig csak nyelte a pénzt – végül még édesapja is perre ment az elvesztett milliók miatt. A jól indult vállalkozás katasztrófába fordult: ráment a szentlőrinci birtok, majd a húsz éves szerződés lejártával a főváros is inkább megváltotta a céget, saját kezelésbe véve a szemét begyűjtését és feldolgozását.

Amikor idősebb Cséry Lajos 1906-ban, nyolcvanöt esztendős korában meghalt, a főváros meghatározó polgáraként búcsúztatták a lapok. Közlekedési és kereskedelmi vállalatok, bankok igazgatóságának volt tagja az Athenaeum elnöksége mellett, és nagyra becsülték annak ellenére is, hogy vagyona jelentős részét elvesztette. (Persze nem mulasztották el felidézni azt a szörnyű esetet sem, amikor néhány évvel korábban az otthonában rátámadt egy munkanélküli nyomdász, aki mielőtt öngyilkos lett volna, a Népszavának írott levelében Cséry törvénytelen fiának vallotta magát.)

A két emberöltőnyi aktív élet alatt bekövetkezett változásokról mindenesetre sokat elmond, hogy Szemere Miklós országgyűlési képviselő, aki Cséry Lajostól megvette a szentlőrinci birtokot, kártyanyereményből eszközölte a vásárlást. A bécsi kaszinóban olyan jó volt a lapjárása, hogy földbirtokra és fényűző villákra is telt neki. Más kérdés, hogy az apja halála utáni karácsonyon az ifjú Cséry a birtok vételárának negyedét, 650 ezer koronát visszanyert tőle: a hírlapi tudósítások csak azt illetően térnek el egymástól, makaót vagy bakkarát játszottak-e, amikor a sorsdöntő parti zajlott.

És persze az is sokat mond a régi világ végleges elmúltáról, hogy miket írtak az újságok, amikor ifjabb Cséry Lajos is elhunyt, alig hetvenévesen. Az aranykor szemtanújaként, a letűnt idők utolsó képviselőjeként búcsúztak tőle, kiemelve, hogy nem pusztán ódivatú gavallér és nélkülözhetetlen társasági ember volt, hanem zseniális üzleti elme is. Felidézték, milyen kiemelkedő szerepet játszott a budapesti szemétszállítás megszervezésében, és hangsúlyozták, hogy idős korában is páratlan gazdasági meglátásokat publikált a térség nagy problémáit megoldani hivatott brosúráiban.

Talán csak az szúr szemet ezekben a nekrológokban a kései olvasónak, hogy amikor ifjabb Cséry Lajos cselekedeteit igyekeztek felidézni, csupa kedves anekdota bukott a szerzők tollára. Karvastagságú szivarokról, tömött bukszával megkezdett kártyapartikról, nagy gonddal megtervezett, ínyenc ebédekről, golfról és bridzsről írtak az emlékezők, akik nem mulasztották el kiemelni a Cséry leányok nemzetközi porondon is igazolt teniszjátékosi tehetségét sem. (Sárika egy ízben Vilmos császár harmadik fiával, Joakim herceggel is játszott vegyespárost!)

Innen nézve kivált tanulságos, hogy éppen száz évvel ifjabb Cséry Lajos halála után ez a név bizony nem jelent mást a pestieknek, mint egy kietlen, dimbes-dombos területet a pestszentlőrinci határban. Az ott megbújó rengeteg szemét maradékával mindmáig nem tud mit kezdeni a város.

Az orbáni rendszer-visszaváltás technikájának lényege a demokrácia intézményeinek részben megbénítása, részben a hatalom általi elfoglalása, a hatalmi ágak összemosása, valamint a nyilvánosság minél nagyobb mértékű korlátozása.