Magánbeszélgetésekben és a közbeszédben az egyes szavakat, fogalmakat azzal a téves feltételezéssel használjuk, hogy azok jelentése mindig és mindenki számára ugyanaz. Ebből aztán időnként félreértések származnak, vagy az, hogy beszélgetések résztvevői „elbeszélnek” egymás mellett.
Itt van például a gyakran használt demokrácia (népuralom) fogalom/szó. Sajnálatos módon nálunk nem túl sok embert érdekel, hogy az micsoda és mire jó. Egyszerűen arra, hogy nélküle nincs normális élet olyan működő alrendszerekkel, mint egészségügy, oktatás, nyugdíjrendszer stb. A szó hallatán és kimondásával egy ködös, körvonalazatlan képzet keletkezik anélkül, hogy a részletekre, attribútumaira (lényegi jegyeire) gondolnánk. A magyarázat viszont ugyancsak elkél, ha szóösszetételben (bázisdemokrácia) vagy (népi, illiberális, liberális, plurális stb.) jelzővel szerepel. Az egyaránt hazug módon népinek és illiberálisnak nevezett „demokrácia” nagyon messze volt/van attól, hogy kielégítse a demokrácia fogalmának követelményeit. Gyakran hallható, hogy az a demokrácia, amelyik nem liberális, az nem is demokrácia.
A politikailag, gazdaságilag és szociálisan sikeres országokban többé kevésbé a liberális demokrácia érvényesül. Ennek a politikai rendszernek a megteremtése és megtartása látszik célszerűnek, ezt kellene elérni.
A népitől az illiberális demokráciáig
Az 1990-es szabad és tisztességes választások utáni kormány nekilátott a rendszervált(oztat)ásnak, azaz demokratikus parlamenti keretek között folytatta a korábban megkezdett demokratikus intézményrendszer kiépítését. Már ebben az időszakban, az ellenzéki Orbánnál is látszottak annak jelei, hogy nem a korábbi rendszerrel, hanem a kormányon, a hatalmon lévőkkel volt baja. Egy darabig vonakodott a kezdetben képviselt liberális baloldal illetve a konzervatív jobboldal mellett tartósan elköteleződni, míg végül az MDF ellehetetlenítésével és a KDNP domesztikálásával határozottan kikötött a jobboldalon. Pártjában ügyes kamarillapolitikával megkérdőjelezhetetlen és mindmáig megrendíthetetlen egyszemélyi vezető szerepet vívott ki magának. Az országban pedig hazudozással, és a fogalmak összezagyválásával (a haza nem lehet ellenzékben, centrális erőtér, NER stb.) szinte korlátlan hatalmat szerzett. Ez a rendszerváltozás előttinél is retrográdabb, hazugabb, mocskosabb kormányzásként jellemezhető, s ezúttal nem is intézményes, hanem (Horthyéhoz és Szállasiéhoz hasonló) egyszemélyi önkényuralmi rendszerbe való visszasüllyedést eredményezett. Nagyon hamar semmibe veszett a (naiv?, megalapozatlan?) reményünk, hogy a diktatórikus korszakból átlépjünk egy most már tartósan demokratikus korszakba.
Ebben a visszacsúszásban ugyanúgy szerepe volt a 2008-ban kirobbant gazdasági világválságnak, mint „politikusaink” ügyetlenkedésének és romlottságának. Igazságtalanul ritkán esik szó viszont a demokrácia alapvető kellékének, a demokratáknak a hiányáról. Az emberek mindenhol a világban érzelem-vezéreltek. Ennek szélsőséges esete a vakhit, aminek lényege, hogy a fanatikus választó (jelen esetben a hazugságcunamival megalkotott) bálványától nem téríthető el mindaddig, amíg saját maga nem találkozik a megélhetését közvetlenül érintő fenyegetettséggel – sajnos néha még azon túl is (Száday Rezső: Ki a hülye? Népszava, Szép Szó, 2022. 03. 26.) A vakhit származhat tájékozatlanságból és a demokratikus kultúra hiányából. A választókra nem a racionális (érzelemmentes) kritikus gondolkozás jellemző, hanem a populizmus majd’ minden formájára, valamint az álvalóság elfogadására való fogékonyság.
Az orbáni rendszer-visszaváltás technikájának lényege a demokrácia intézményeinek részben megbénítása, részben a hatalom általi elfoglalása, a hatalmi ágak összemosása, valamint a nyilvánosság minél nagyobb mértékű korlátozása. Az elméletet egy külön erre a célra létrehozott Goebbels-minisztériumban fejlesztik és a gyakorlati tevékenységet innen irányítják. Ez pedig az álvalóságnak a hazug médiabirodalom működtetésével való látható, illetve hackereken keresztül láthatatlan terjesztésétől a választási csalások megszervezéséig terjed. Lényegében egypárti befolyás alatt működik az ország; a többi párt nincs befolyással, nem képes tényleges befolyással lenni a parlamenti és kormányzati munkára. Ugyanakkor
a hatalom megszerzésével párhuzamosan arról is teljes sikerrel gondoskodtak, hogy elveszítésének esélyét minimalizálják. Ennek legfontosabb eszköze az eredendően aránytalan választási rendszer, valamint a választás szabályainak a mindenkori érdekeiknek megfelelő változtatgatása volt. (2012 óta 3000, azaz háromezer ilyen változtatásra került sor).
Gondoljunk továbbá a kamupártokra, a határon túliak szavazati lehetőségeire. Ebben a rendszerben illúzió tisztességes, csalások nélküli választásra számítani.
Azok az emberek, akik a jelenlegi tragikus helyzet kialakulásában hasonlónak tartják a kormány és az ellenzék felelősségét, egyszerűen nincsenek ennek tudatában, miként annak sem, hogy valójában diktatúrában élünk. Önkényuralom van még akkor is, ha tüntetéseket nem oszlatnak erőszakkal (nincs rá szükség, feloszlanak, elfelejtődnek) és ellenzékieket „csak”, házkutatással és letartóztatással vegzálnak, ijesztgetnek, rágalmazással megfélemlíteni igyekszenek.
Amíg a 80-as évek végére szinte az egész sajtó ellenzéki lett, mostanára Ijesztő megfigyelni, hogy a maradék, függetlennek tartható média túlnyomórészt ellenzékellenes. Egyrészt „lejáratóvá” vált, amennyiben ismétléssel a Goebbels-minisztériumban legyártott hazugságokat és rágalmakat erősítik, támasztják alá. Pedig inkább azok korrekciójára kellene törekedniük, valamint teret kellene adniuk az orbáni hazug narratíva áldozatainak. Egy „független” portál az elsők között írt olyan módon a nemrég letartóztatott polgármester feleségének cégéről, hogy ezzel csak a gyanúsítást erősítette meg, és elfelejtették megemlíteni, hogy a tényekből semmi olyasmi nem következik, ami a koncepciós vádat alátámasztaná.
Másrészről a sajtó „királycsinálóvá” lép elő. Ahelyett, hogy utánanézne korábbi viselt dolgainak, gyakran megfontolás és kritika nélkül, esetenként kimondottan rajongással közvetíti a tevékenységét és mondanivalóját annak az egyébként is Messiásként fogadott embernek, aki alig több mint fél éve még a NER kedvezményezettjeként lubickolt a jóban.
A nagyreményű kihívó
Annyi komoly következmény nélküli után, jött egy valóban megrendítő botrány: a pedofil-ügy. Az abban súlyosan érintett igazságügyi miniszter (megvilágosodott) exférje először besokallt és feladva a NER-beli, éveken keresztül élvezett, kitüntetetten előnyös helyzetét, kiszállt onnan, majd eredeti elképzelését hirtelen megváltoztatva, felcsapott politikusnak. Nagy energiával és jó fellépését latba vetve végig csinált egy országos roadshow-t. Orbánhoz hasonlóan jó érzékkel azóta is követi a közhangulat alakulását, azt mondja és teszi, amit az emberek hallani és látni akarnak. Nem mellékesen, ugyanazokat a dolgokat tartja megváltoztatandónak, mint amiket a demokratikus ellenzék évek óta hajtogat. Durva egyszerűsítéssel, a kormányt és ellenzékét egyaránt le akarja váltani a vízióval rendelkező és ezáltal az EU legmagasabb tisztségeinek betöltésére is alkalmasnak tartott idol küldetéstudatával, s önmagát az egyetlen hiteles ellenzéknek tartva ostorozza azt a rendszert, amelynek nemrég még része volt. Szinte hihetetlen, hogy neki ugyanúgy, mint a Megmentőnek (Orbánnak – a szerk.), mennyien bedőlnek.
Június 9-éhez közeledve, annak érdekében, hogy az EP-, valamint a helyhatósági választásokon elindulhasson, kerített egy bejegyzett, mindössze 19 tagú, Tisza nevű pártot, és annak mintegy „Alelnök ex machina”, az élére állt. Érkezése felmérhetetlenül szerencsés konstellációjának köszönhető óriási népszerűsége ezt a Patyomkin-pártot hozzásegítette ahhoz, hogy az Európai Parlamentben hét, a fővárosi képviselő-testületben pedig tíz képviselői helyet szerezzen – nyilvánvalóan biankó szavazatokkal, tehát anélkül, hogy a választók a döntésükhöz szükséges(?) információk birtokában lettek volna (öt fővárosi helyre még a személy sem volt kijelölve). Természetesen nem párttagok kerültek az elnyert 17 pozícióba.
Végül, miután a vezénylő alelnök először bejelentett egy társalelnököt, összeült a párt 19 tagú(?) „választmánya” és megkezdődött a formázás: elnököt és alelnököket választottak. Információk szerint most gőzerővel folyik a munka: sok ezer felvételi kérelem érkezett a párthoz, a jelentkezések feldolgozása folyamatban van. Elképzelni is nehéz, hogyan lesz képes egy maroknyi kiválasztott felvenni több ezer (ellenőrizetlen múltú?) jelentkezőt, valamint azt, hogyan lesz ennyi egymást nem ismerő emberből novemberre vezetőséget felelősen megválasztó párttag, amikor is várhatóan rendkívüli tisztújító kongresszust tartanak, amelyen megválasztják a párt új vezető testületének tagjait, elfogadják a párt (kik által kitalált, megvitatott?) új alapszabályát és SZMSZ-ét. Ideológiáról, programról egyelőre keveset lehet tudni. Nem kétséges, hogy a vezér az lesz, aki a jelenleg regnáló Megmentővel ellentétben, már most, politikai pályafutásának elején jelentős realitás- és arányérzékelési nehézségekkel küzd. Rendszerváltásról beszél, miközben a 90-es évek Orbánjához hasonlóan mind a kormányt, mind az ellenzéket elutasítja.
Megengedhetetlenül nagy csend van egy alapvetően fontos probléma körül. Mesebeszéd és a felszínesség bizonyítéka, amit Magyar Péter mondogat, hogy tégláról téglára fogja lebontani a NER rendszerét, csak melléje kell állni, őt kell követni: megnyeri a választásokat és utána „Hawaii”. Nem hallani arról, hogy hogyan lehet majd ezt az Augiász istállóját kipucolni és valamelyest rendbe tenni, milyen módon lehet törvényesen, vagy csak kicsit törvénytelenül véget vetni a kétharmados uralomnak, méghozzá a remények szerint megalakítható és demokratikusnak mondható új kormány válságba kerülése nélkül. A NER-ben kényelmeskedve nem figyelt arra, amikor a demokráciáért aggódó, elsősorban baloldali irányultságú, magasan jegyzett jogászok több fordulóban azt elemezték: lehetséges-e és ha igen, mi módon a váltót a hazai és külföldi kritikusok számára egyaránt elfogadható módon demokratikus irányba állítani.
Az illiberális demokrácia után
Szinte folyton emlegetik, mostanában egyre gyakrabban, hogy minden önkényuralom szükségképpen megbukik. A megválaszolhatatlan kérdés az időpontra vonatkozik. A bátran tragikusnak nevezhető helyzet normális, erőszakmentes körülmények közötti változásának lehetősége a belátható közelségben tartandó parlamenti választáson múlik. Óriási önbizalom és vakmerőség kellene annak a megtippeléséhez, hogy a következő parlamenti választásokon hányan nem fognak a MOST első két helyen szereplő erőre szavazni.
Itt vannak a maradvány, szavazásra hajlamos választók, akiknek komolyan vehető, országos befolyással rendelkező demokratikus párt választására pillanatnyilag egyetlen lehetőségük látszik. Hová tartanak, merre mozdulnak az önkormányzati szinten sikeres és jelentős befolyást szerzett polgármesterek, és kire szavaznak a támogatóik? Az eddig távol maradt, de helyben ismert és elfogadott „civilek” bevonhatók-e pártpolitikába? Integrálhatók-e a stabil, illetve a létezés peremére érkezett és átalakulásokkal szembenéző pártokba? Befolyásuk hogyan hasznosítható a legközelebbi parlamenti választásokon?
Mindenesetre a két esélyes folytatja közbeszéd-tematizálási versenyét. A hatalom oldaláról egyrészt a botrányokra adott hazug és cinikus válaszokkal (például a MÁV és a lesújtó kórházi állapotok ügyében), másrészt bosszúhadjárat formájában (paksi einstandolás, ellenzéki politikusok elleni egyre durvább támadás, a MET fojtogatása).
Eközben Magyar Péter két pártépítési program között kórházakat hőmérőz. Ezúttal már nem VIP-ellátottként felfedezi a mindenki által ismert és kritizált botrányos állapotokat, Köjált játszik, majd (a rendszer korábbi kedvezményezettjeként hálátlan módon) feljelenti a kormányt. Mindezekről természetesen a függetlennek tekinthető sajtó is beszámol, dicsérően. Ezzel címlapra lehet kerülni, holott az ilyen akciók, amint az az elmúlt 14 évben bebizonyosodott, jószerével teljesen hiábavalóak.
A béljóslás kategóriájába utalható annak a kutatása, hogy a legfőbb influenszer mozgalmából kialakul-e olyan potens erőközpont/párt, amelyik a hatalom által, győzelmi esélyének maximalizálása érdekében változtatható szavazási feltételek mellett is egyedül képes lesz a kormányváltáshoz szükséges 2/3-os többséget megszerezni.
Döntő jelentőségű lesz az „új” önkormányzatok hivatalba lépése utáni időszak. Kivel és hogyan fog együttműködni a politikai múlt nélküli új szereplő: a szerinte teljességgel ellehetetlenült és nem létezőnek hirdetett orbáni ellenzékkel vagy az orbáni oldallal? Feltételezhető, (ezúttal) a korai Orbánhoz hasonlóan lavírozni fog. Az ezzel kapcsolatos mozgások aztán esetleg a parlamenti választásokra vonatkozó találgatásokhoz is szolgálhatnak majd némi támponttal.
Még egyszer a címről
Az az erő, amelyik a demokrácia lényegét jelentő, különböző ideológiákat képviselő pártok közötti versenyt szabad és tisztességes választásokon többséget szerezve megnyeri, hatalomra kerül és kormányt alakíthat. Ez lehet párt vagy pártok szövetsége, koalíció. Amint a fentiekből látható, mostanság sem a fair versenynek, sem a tisztességes választásoknak nincsenek meg a feltételei. Ugyanakkor megjelent egy olyan politikai erő, amelyik a mindenféle ideológiát valló választókat közös zászló alá kívánja terelni. Vezetőjük és az őt követők hatalomra jutásával kormányt lehet váltani. Eszerint az elképzelés szerint, mivel ők minden ideológiát képviselni fognak, ez a rendszer ugyanúgy nem lesz demokratikus, mint a mostani, tehát rendszerváltásról nem beszélhetünk.
A sajnos csak a távoli jövőben felsejlő korszakváltásból most csak annyi látszik biztosan, hogy annak elérése nem fog menni a demokratikus hagyományok területén lévő lemaradásunk ellensúlyozására elvégzendő tervszerű és nagy munkát igényló politikai, demokratikus edukáció nélkül.
