Az elmúlt években sok mindent megtapasztalhattak már a magyar oktatási rendszer résztvevői, ám valamit hosszú ideje nem élhettek meg: nyugodt iskolakezdést és kiszámítható tanévet. Nem telik el úgy se nyári szünet, se iskolaszezon, hogy a kormányzat ne találna ki valamilyen újabb változtatást, drótkötélen rángatva ezt a hatalmas rendszert, amelynek ahhoz, hogy működőképes legyen, fejlődjön és ne csak vegetáljon, minden tekintetben stabilitásra lenne szüksége. Félreértés ne essék: szükség van változásokra - a korral is haladni kell -, de nem ad hoc módon, egyik napról a másikra, és csak akkor, ha valóban megújulást hoznak; előre visznek, nem hátra.
Az idei tanév sem indulhat bizonytalanság és kérdőjelek nélkül. A pedagógusoknak már nyáron teljesítménycélokat kellett maguk elé állítaniuk, hogy az új értékelési eljárás során megfeleljenek a központi elvárásoknak. Kik, hogyan, mitől lesznek kimagasló teljesítményűek, kik “középszerűek”, kiket küldhetnek teljesítményjavító képzésekre? Majd jött egy újabb rendelet: szeptembertől korlátozni kell a diákok iskolai mobiltelefon-használatát, főszabály szerint azokat le kell adni, el kell zárni. A megvalósítás már az iskolák dolga, az igazgatók, tanárok “szabad kezet kaptak”.
Olyannyira, hogy a budapesti Madách Imre Gimnázium igazgatóját azonnali hatállyal felmentették, mert a tantestület azt tervezte, hogy az akkor még hatályban sem lévő rendelet keretei között engedélyezi a mobilok használatát. A Belügyminisztérium mintha azokra a felületesen megírt újságcikkekre alapozta volna a döntését, amelyek a Madách tanári karának “bojkottjáról” szóltak, miközben erről szó sem volt. Azzal pedig nem fáradoztak, hogy megismerjék a tanárok valódi szándékát, vagy ha szükséges, segítsenek nekik a hanyagul összetákolt rendelet értelmezésében.
De a botrány nem ez. Az iskolai mobilkorlátozás legfeljebb egy gumicsont, amin még elrágódhatunk. A mostani tanévkezdés akkor vált botrányossá, amikor a kormányhivatalok önkényesen, becsöngetés előtt pár nappal bezárattak három olyan iskolát, ahol nehézsorsú, javarészt tanulási, beilleszkedési vagy magatartási zavarokkal küzdő, szegény családokból származó gyerekek kaptak esélyt arra, hogy vigyék valamire az életben. Ezek az Iványi Gábor által vezetett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség iskolái voltak. Ezek a gyerekek különös odafigyelést, türelmet, szakértő gondoskodást igényelnek, amit az állami iskolákban - ahova átterelik őket - nagy valószínűséggel nem fognak megkapni. Ezek a gyerekek nemcsak a tanítási időben adnák le mobiltelefonjaikat – ha egyáltalán van nekik -, de talán még a kukába is kidobnák azokat, ha cserébe továbbra is szeretett tanáraikkal, osztálytársaikkal alkothatnának egy iskolai közösséget.
Ez a döntés nem csupán bosszankodást, kellemetlenséget okoz, nemcsak egy hosszúra nyúlt igazgatói pályafutás végét jelenti, hanem egész életeket - köztük kicsi gyerekek életét - teheti tönkre. A többség mintha mégis jobban aggódna a fiókba zárt mobiltelefonok miatt.