- „Látjuk a jövőt, de azt senki sem akarja tőlünk hallani” - Interjú Robert Longo amerikai képzőművésszel

A rajzain a médiából vett képek, mint vadászgépek, rohamrendőrök és gombafelhők jelennek meg. Miért érzi szükségét, hogy ezeket papírra vigye?

Mert ilyen a világ, amiben élünk. És ezt nem hagyhatom figyelmen kívül. A képeim viszont nem ugyanolyanok, mint ahogyan az újságokban szerepeltek, mert erősen megváltoztatom azokat, és ezért máshogyan is olvassuk őket. Az egyik képemen például orosz és ukrán tankokat látunk, melyek csíkokat húznak a földben. A mű olyan mint egy absztrakt festmény, a lánctalpak nyomai mint az ecsetvonások. Én azt akarom, hogy a képeken keresztül gondolkodj el arról, hogy mi történik a valóságban. Hogy jelen legyél az időben. Mert noha ezeket a képeket láthatjuk az újságban, a televízióban,  nem gondolkodunk el rajtuk.

Miért rajzolja meg azokat ilyen nagy méretben?

Hogy elnyeljenek téged, így ha előttük állsz, semmi sem tereli el a figyelmedet. Másrészt mi, amerikaiak hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha nagy a kép, akkor jó is. Meg szeretnék a filmekkel versenyezni. Azt szeretném, ha a képeim olyanok lennének, mint egy film, ami megállt.

Milyen filmek hatottak a művészetére?

A régiek közül az epikus mozik, mint a Spartacus vagy a Tízparancsolat. Vagyis a késő ötvenes-hatvanas évek művei. Az európaiak közül Godard, Truffaut, Hitchcock és Fassbinder filmjei. Úgy nőttem fel, hogy folyamatosan filmeket néztem. A mozgóképek nagy óceánját.

Miért fekete-fehérben rajzol?

Mert azt jobban értem. Én fekete-fehér televízión nőttem fel. És bár fekete-fehérek a képeim, látni rajtuk a színeket. Például amelyiken az Egyesült Államok zászlaja van, látni a pirosat. Azt gondolom, hogy a fekete-fehér hihetetlenül absztrakt.

Absztrakt művésznek tartja magát, miközben a képei figurálisak, azokon személyek, járművek és épületek láthatók. Nincs ebben ellentmondás?

Szerintem minden reprezentáció absztrakt. Ha közel mész egy képhez, akkor elvonttá válik.

Az egyik művén az Egyesült Államok zászlaját két bekeretezett képre osztotta. Mit tapasztal otthon, mennyire megosztott az amerikai társadalom?

Az Egyesült Államok jobban megosztott észak és dél tekintetében, mint kelet és nyugat viszonylatában. Dél nagyon konzervatív, rasszista és indusztriális. A keleti és a nyugati part pedig sokkal tanultabb. Az országban a legnagyobb kérdés pedig az, hogy a fehér férfiak félnek attól, hogy elvesztik a hatalmukat.

Ön filmet is rendezett, ’95-ben bemutatták a Keanu Reeves főszereplésével a Johnny Mnemonic című sci-fijét, mely megelőzte a korát, hisz a virtuális valóságról és a mesterséges intelligenciáról szól. Miért érezte úgy a '90-es évek közepén, hogy ezt a történetet el kell mondania?

Mert ezek a témák már úton voltak. És el akartam mondani, hogy mi fog következni. Mint Kasszandra, a trójai hercegnő, aki tudta a jövőt, de senki sem hallgatott rá. Ilyenek vagyunk mi, művészek is. Látjuk a jövőt, de azt senki sem akarja tőlünk hallani.

Elérni a maximális hatást

Robert Longo bécsi tárlatán a látogatót egyszerre nyűgözi le a képek mérete, a témájuk és a megvalósításuk technikája. – Amikor erre a kiállításra betérsz, a műveket látva rögtön megdöbbensz, mert rájössz, hogy azok nem fotók, hanem rajzok, majd megpróbálsz rájönni, hogyan készülhettek, hiszen annyira precízek – mondta lapunknak Elsy Lahner, a kiállítás kurátora. Az amerikai művész az óriási szénrajzok elkészítéséhez a médiából vett képeket alakítja át, de olykor több fotót használ fel, vagy a képeket még hangsúlyosabbá teszi. A Nagaszakit ért 1945-ös atombomba felhőjét például még dramatikusabbra rajzolja meg, míg egy cápát ábrázoló képén a ragadozónak a valóságosnál is nagyobb fogakat rajzol, így az még félelmetesebb lesz. Egy másik képen a vadászgépet vezető pilóta sisakján nem látjuk a fotóst visszatükröződni, csak a végtelennek tűnő, felhős eget – a kurátor szerint a képek ezért a maximális hatást érik el.

– Robert Longo a feszültséget szereti megmutatni. Egy hatalmas, három képből álló művén például menekülteket látunk gumicsónakban ülni, a kép nagy része azonban a hullámzó tengert ábrázolja. Ezzel a különös perspektívával a néző az ábrázolt személyekkel egy szintbe kerül, mintha ő is egy csónakban ülne vagy a vízben úszna. A művész azt akarja, hogy benne legyél a képben, és hogy bármikor nézel rá, váljon élővé a jelenet – mondja a kurátor.

A kiállításon nemcsak Longo elmúlt években készült képeit láthatjuk, de az 1977 és 1983 között rajzolt Emberek a városokban (Men in the Cities) című sorozatának négy darabját is, melyeken öltönyös férfiak és kosztümös nők kitekert, extrém pózokban láthatók. A művész ezzel a szériával vált híressé: a képek New York korabeli feszült hangulatát adják vissza, amikor a várost átjárta a pénzügyi és ingatlanpiaci fellendülés, illetve megjelentek a yuppie-k, a jól kereső, fényűző életet élő fiatalok. Róluk szól az Amerikai Psycho című film is, melynek főszereplőjének, a sorozatgyilkos Patrick Bateman lakásán is Longo képei függnek a falakon.