Sokan vannak a baloldalon, akik a szocialista értékek felvizezésétől várják a túlélést. Egy olyan liberális demokráciában hisznek, amelyben mindenki nagyjából egyformán „demokrata”, és ha mégsem az, akkor szélsőséges, akit ki kell rekeszteni a közéletből. Ez a koncepció Magyarországon csúfosan megbukott a tavaszi választásokon, de más országokban is a szociáldemokrácia meggyengüléséhez vezetett. Minél jobban beolvadnak a liberális centrumba a szocdem pártok, annál több hagyományos szavazójuk pártol át a szociális és etnikai kártyát gonoszul megkeverő szélsőjobboldali formációkhoz.
Azokhoz, akik ügyesen használják ki azt a tévképzetet, mely szerint „megszűnt” a hagyományos munkásosztály, és a baloldalnak helyette a jómódú városi középosztályt kell megszólítania. Donald Trump és a munkások nyelvét jól ismerő alelnökjelöltje, J. D. Vance, Le Pen asszony és tábora, a német AfD (Alternatíva Németországért) és más szélsőjobboldali erők mind a keményen dolgozó és nehezen élő munkások, kisvállalkozók, vidéki gazdálkodók megnyerésével növelik táborukat. Miközben természetesen a hazai és nemzetközi nagytőke érdekeit szolgálják, amire a legjobb példa a német AfD keményen neoliberális gazdasági programja.
A szélsőjobboldaltól való rémüldözés önmagában egyre kevésbé hatásos, az AfD-jellegű pártok és médiájuk betiltása pedig a demokrácia alapjait kérdőjelezné meg. A szélsőjobboldalt politikai eszközökkel, sok munkával és innovációval lehet legyőzni.
Ezért kell örülnünk annak, hogy a szocialista baloldal több európai országban is megerősödött. Franciaországban a Le Pen-tábor annyiszor megjósolt győzelmét a szocialisták, kommunisták és más balosok szövetsége állította meg. Belgiumban látványosan előretört a marxista gyökerű Munkapárt, amely az egyetlen országos, azaz nem vallon vagy flamand alapon működő párt. Németországban pedig vasárnap aratott szép sikert Sahra Wagenknecht mozgalma (BSW), amelynek indulásáról tavaly novemberben e hasábokon írtam optimista szellemben (Remény a német baloldalon, november 23.). A thüringiai tartományi választásokon Wagenknecht pártja egymaga több szavazatot kapott, mint a kormányon levő szociáldemokraták, zöldek és liberálisok együtt, és Szászországban is jócskán megelőzte a szocdemeket.
Sahra Wagenknecht politikájával, könyveivel és tévészerepléseivel azoknak a munkásrétegeknek a kétségeit és félelmeit értette meg, amely munkások a szociálliberális baloldal szerint nem is léteznek. Vagy ha mégis léteznek, akkor „fasiszták”, ahogy sajnos én is hallottam már úgynevezett „progresszív” emberektől.
Minden jóérzésű ember egyetért abban, hogy a politikai okokból üldözött, hazájukban halállal fenyegetett menekülőket be kell fogadni. A gazdasági migrációban azonban nincs semmilyen baloldali érték. Súlyos munkaerőhiány esetén elfogadható lehet, de csak akkor, ha nem veszélyezteti a helyi dolgozók bérét, életszínvonalát, szociális biztonságát. Márpedig a mai Németországban a szerényebb sorsú emberek főleg Keleten, de sokan Nyugaton is így élik meg a több milliós migrációs hullámot. A helyi munkásosztály nem lehet a bevándorlás áldozata: ennek kimondásával a BSW sok munkásszavazatot mentett meg az AfD-től.
Hasonló mondható el a zöldpolitikáról is. A klímaváltozás és a környezetszennyezés tragédiája egész civilizációnkat fenyegeti. De a baloldal sohasem fogadhat el olyan „zöldpolitikát”, amely megemeli a kisemberek által fogyasztott üzemanyag, tüzelő, háztartási energia árát, miközben nem adóztatja meg drasztikusan a nagyvállalatok, nagybankok, nemzetközi technocégek extraprofitját. A klímaváltozást alapvetően a globális kapitalizmus generálja, a valódi zöldeknek ez ellen kell politizálniuk.
Wagenknechtet a liberális média visszatérően „oroszbarátként” mutatja be békepárti álláspontja miatt. Mivel Putyin elnök határozottan elutasítja a közeli békekötést, ez a jelző eleve megkérdőjelezhető. Nem az orosz propaganda, hanem sok millió ember békevágyának, egy európai háborútól való félelmének a megértése van mögötte. Németország két világháborút vívott Oroszországgal, és kevés olyan német család van, amelynek kollektív emlékezetében ne lenne nyoma a háborús szenvedésnek. A német kormánynak történelmi felelőssége lenne a háború eszkalációjának megállítása, a diplomáciai tárgyalások előkészítése és egy új békerend kialakítása.
A magyar munkásmozgalom a kényszerű szovjet modell előtt és után jórészt a német baloldal mintájára szerveződött. Az MSZP vezetői is szívesen jártak tanácsokért Berlinbe, az SPD központjába. Most, ha más mértékben is, mindketten válságba jutottak önfeladó szövetségi politikájukkal. Nem biztos, hogy Sahra Wagenknecht friss pártja minden kérdésre a legjobb választ adja. De gyors felemelkedése arra biztathat minket is, hogy a baloldalnak egyedül kell megerősödnie ahhoz, hogy egyszer majd mások is komolyan vegyék. És ehhez vissza kell térnie eredeti társadalmi bázisához, feladva a liberálisoknak való kényszerű megfelelés terhét.