A falusi élet ritmusának vannak látszólag kikezdhetetlen, stabil pontjai. Ilyen a reggeli harangszó, a távoli gyár éjszakai műszakának végét jelző kürt, ami halványan idehallatszik, és ilyen az is, hogy kedden és pénteken nagyjából kilenc és fél tíz között megáll a ház előtt egy autó, amit a kutyák persze már korábban jeleznek, azzal az utánozhatatlan csaholással, amivel az örömöt szokták kifejezni.
A tejesember érkezik, vagyis egy ideje már a tejesember fia, aki heti kétszer házhoz hozza nemcsak a fehér nedűt, hanem olykor a köpült vajat, pergős túrót, zsíros tejfölt, ízesített gomolyákat. Tevjének neveztük el annak idején az apját, a Hegedűs a háztetőn ikonikus tejesemberéről, Tevje fiának hívjuk az új szállítót, aki már-már afféle családtag, tekintve, hogy sűrűbben látjuk, mint némelyik rokonunkat.
A kutyák öröme persze nem érdek nélkül való: a másfél literes palackból ők is kapnak kóstolót, amit lefetyelnek boldogan. Hűsít is, táplál is, na meg ez is része a rituálénak, méltatlankodva néznének ránk, ha bármikor is elfelejtenénk a nekik járó adagot.
Jómagam tejet már gyerekkoromban sem ittam, s ezen a szokáson azóta se változtattam. Ösztönösen tartom magam távol tőle, sosem esett jól, sosem kívántam, ami meglehetősen furcsának tűnt egy olyan falusi családban, ahol a nagypapa istállójában két tehén is álldogált. Apám is sokszor evett hideg tejbe aprított, megáztatott kenyeret, de jómagam jobban odavoltam a kandliban savanyított házi aludttejért vagy a tejfölbe mártogatott kifliért, nem bolondultam habos kakaóért, tejeskávéért, madártejért. Emígy a most házhoz szállított tejnek sem vagyok nagy fogyasztója, amennyi belekerül habarásba, süteménybe, palacsintába, szószokba és krémekbe, legfeljebb annyi esik rám. Amikor forralom, érzem a rét és a bocitőgy illatát, de szakavatott és rendszeres itthoni fogyasztója még azt is megmondja időnként, hogy épp több kakukkfüvet vagy mentát legelt-e a tejet adó jószág.
Mostanában viszont megváltozott az eddig szilárdnak hitt tejrend. Előbb a keddi szállítások kerültek szerdára, aztán a péntekiek szombatra, s az utóbbi hetekben előfordult többször is, hogy a heti kettő helyett csak egyszer csengetett a tejesember fia, és akkor is legfeljebb tejet hozott, más csemegéket nem. Kiszáradt a legelő, mondta most csütörtökön, szintén átugorva egy nappal a ritmust, nincs mit legelniük az állatoknak, ha meg nem esznek eleget, kevesebb tejet adnak, ilyen a természet törvénye, emberi erő ezt megváltoztatni nem tudja. Talán jövő héten beszereznek annyi takarmányt, hogy külön etessék az állatokat, s talán akkor újra lesz annyi, mint korábban volt.
„No milk today”, dúdolom a klasszikus dallamot, miközben öntöm a kutyáknak a saját kis adagjukat, elmerengve a jó és megszokott dolgok törékeny mulandóságán.